A VILÁG LEGNAGYOBB BUKÁSAI: Minden idők legfeleslegesebb filmje, avagy 25 éves a Psycho remake
Nincs az a zuhany, ami lemosná rólunk ezt az élményt...
Magyarországon 1999 februárjában mutatták be Gus Van Sant Psychóját, ennek apropójából megnéztük, tényleg olyan felháborítóan felesleges ez a film. SPOILER: igen, tényleg az.
Aligha akad köztünk olyan, akinek a remake szó hallatán ne futna végig a hideg a hátán. Különösen az utóbbi években, évtizedekben vált rendkívül fárasztóvá Hollywoodban a tendencia, miszerint mindenről le lehet húzni még egy bőrt, általában egészen minimális energiabefektetéssel. Van, hogy egy újragondolás legalább annyit megtesz, hogy máshova futtatja ki az egyébként jól ismert történetet vagy, legyen ez bármennyire megkérdőjelezhetően eredeti gondolat, legalább a főhős nemét megvariálja. Általánosságban mégis kijelenthető, hogy egy remake legjobb esetben is csak felejthető lesz, és csak a legritkább esetekben fordul elő, hogy minőségében lekörözi az alapanyagot. Konszenzus viszonylag ritkán alakul ki a témában, de talán nem túl rizikós kijelentés, hogy például A rettegés foka, A Dolog vagy A sebhelyesarcú feldolgozásai bizony maradandóbbnak bizonyultak, mint az eredeti változatok.
Ennek pedig kivétel nélkül mindig ugyanaz az oka, nevezetesen, hogy a remake mögött álló alkotók nem érték be annyival, hogy szolgai hűséggel lemásolták az eredetit. Mindig belevittek valami pluszt, a sajátjukévá tették, markánsan megjelölték és megkülönböztették a feldolgozást a korábbi verziótól. Ha ezt felfoghatjuk a siker receptjeként, akkor adódik, hogy ennek a tökéletes ellentéte, azaz, hogy képkockáról képkockára, mondatról mondatra lemásolunk egy klasszikust nem sikerhez, hanem katasztrófához vezet. Ezt a tézist a legtöbben próbatétel nélkül el is fogadták Hollywoodban. Nem úgy Gus Van Sant, aki ráadásul rögtön az egyik legnagyobb mérföldkőnek számító, megkerülhetetlen klasszikust, Alfred Hitchcock Psychóját jelölte meg a kísérlet alanyaként, szolgai másolatával pedig a fél világot magára haragította. Ha nem az egészet...
1960, amikor minden megváltozott
Hogy az ijesztően abszurd történetet egészében tudjuk értelmezni, talán érdemes visszaugrani az időben egészen 1960-ig, és emlékeztetnünk magunkat arra, micsoda szenzáció volt Hitchcock eredeti filmje. Minderről azonban nem tudunk anélkül nyilatkozni, hogy a történet sarokpontjait és csavarjait ne ismertessük, ha tehát az olvasók között akad olyan, akinek még nem volt szerencséje a Psychóhoz, annak érdemes ezen a ponton tartani egy 109 perces szünetet. A többiek pedig tudják, hogy a Psycho az a film, melyben Marion, egy banki alkalmazott meglovasít némi pénzt, menekülőre fogja, vesztére egy eldugott motelben száll meg, ahol kellemesen elbeszélget a tulajdonos férfivel, majd forró zuhanyt vesz. Ebben eddig nincs is semmi formabontó, ám amikor a film derekán a főszereplőnek hitt Mariont brutálisan lemészárolják zuhanyzás közben, az milliók vérét fagyasztotta meg 1960-ban.
A film alapjául szolgáló regény egy évvel korábban jelent meg, ám a legenda szerint Hitchcock az összes példányt felvásárolta, hogy a nézők ne találkozhassak sem a gyilkosság fordulatával, sem pedig a finálé hatalmas csavarjával. Mert ha a zuhanyjelenet nem sokkolta volna eléggé a korabeli tömeget, a film végén az is kiderül, hogy a motelt vezető Norman nem csak a gyilkosságok elkövetője, de meghasadt személyiségének köszönhetően évek óta halott anyja is benne él tovább. Érthető tehát, hogy Hitchcock minél tovább titokban akarta tartani mindezt, és odáig merészkedett, hogy megváltoztatta a moziszabályzatot, biztonsági őrökkel vigyázta, hogy senki ne léphessen be a terembe a film kezdetét követően, és mindenkit felkért, hogy ne beszéljenek a történetről ismerőseiknek, amíg azok nem látták a filmet. Példa nélküli erőfeszítései kifizetődtek, hiszen a Psycho egy csapásra, és örök időkre a filmtörténelem része lett.
Most ugorjunk előre néhány évtizedet! A '90-es években járunk, egy Gus Van Sant nevű fiatal rendező az Otthonom, Idaho és a Majd megdöglik érte viszonylagos sikerei után berobban a köztudatba a Good Will Huntinggal, és bár a Robin Williams, Matt Damon és Ben Affleck alkotta színészgárda ellopja a show-t, Van Sant neve is megmarad a producerek fejében. Ennek megfelelően ki is nyílnak előtte a kapuk, ő pedig úgy dönt, ideje fogni a Psycho eredeti forgatókönyvét, és lapról lapra újraforgatni az egészet anélkül, hogy bármi jelentős változtatást eszközölne az alapanyagon. Hogy miért? Nos, ezt a kérdést azóta is a fejét vakargatva teszik fel nézők milliói világszerte, Van Sant annak idején azt a nem túl kimerítő választ adta a kérdésre, hogy "azért, hogy másnak ne kelljen." Valaki szólhatott volna neki, hogy a világon senkinek eszében sem volt ilyesmire vetemedni...
Van Sant elképzelése a következő volt; Joseph Stefano eredeti forgatókönyvéből képkockáról képkockára újraforgatni a filmet, ugyanazokkal a beállításokkal, vágásokkal, Bernard Herrmann hátborzongató eredeti zenéjének Danny Elfman által újrajátszott változatával. Első pillantásra csupán két, lényegesnek mondható különbséget fedezhetünk fel, egyrészt a film ezúttal színes, másrészt a jelenben, tehát 1998-ban játszódik. Felmerülhet a kérdés, hogy erre miért bólintott rá Casey Silver, a Universal vezetője? A válaszából nem tudjuk meg, Silver ugyanis annak idején csak annyit mondott, hogy "az ötlet rendkívül különös, és üzletileg kockázatos döntés belemenni." Mi úgy fogalmaznánk, hogy felér egy öngyilkossággal, és a számok végül minket igazoltak, de Silver talán kísérletező hangulatban volt, amikor Van Sant felkereste az ötlettel.
Csak egy apró kérdés: miért?
Maga a rendező egy ízben bővebben is válaszolt a jó öreg "miért?" kérdésre, és ebből akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy Van Sant számára az egész egy méregdrága, és mint később kiderült, a karrierjét alaposan megfektető fricska volt. "Miért ne forgathatnám újra? Ez egy marketing terv... Miért forgatnak újra filmeket a különböző stúdiók időről időre? Mert megtehetik, hogy még több pénzt csináljanak valamiből, amiről időközben megfeledkeztek..." Adná magát a poén, hogy végül Gus Van Sant lett az, akiről megfeledkeztünk időközben, de ennyire messzire azért nem mennénk. Tény, hogy a Good Will Hunting sikerét követően óriási pofon volt a Psycho fogadtatása karrier szempontból, de Van Sant később az Elefánttal Arany Pálmát nyert, a Milkkel pedig újabb Oscar-jelölésig jutott, szóval ha nehezen is, de kimászott a saját maga ásta gödörből. Csodával határos, hogy mindez színészei többségéről is elmondható.
Kifejezetten illusztris társaságot sikerült ugyanis összehoznia, és a Mariont alakító, tavalyelőtt tragikus balesetben elhunyt Anne Heche kivételével mindenki le tudta porolni magát a bukás után. Heche karrierje a Psycho előtt meredeken ívelt felfelé olyan címekkel, mint a Tűzhányó, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, a Fedőneve: Donnie Brasco vagy a Hat nap, hét éjszaka, 1998 után azonban viszonylag ritkán nézett ránk vissza a vászonról, és akkor sem övezte túl nagy siker. Mindez talán nem is az egyébként korrekt, bár nem túl izgalmas alakításnak, mint inkább a részvételnek szól, hiszen a legtöbben Heche nevére és arcára asszociáltak a Psycho címének hallatán. Heche mellett a Normant alakító Vince Vaughn járhatott volna még nagyon pórul, de az elmúlt 25 esztendőben a színész előbb a vígjáték zsánerében, újabban pedig drámai szerepekben is bizonyította rátermettségét.
Volt honnan felállni, Vaugh ugyanis kifejezetten pocsék a szerepben, bár az is tény, hogy Anthony Perkins alaposan feladta számára a leckét. Nem segített az sem, hogy '98-ban mindenki pontosan tudta, mire megy ki a játék, ez pedig befolyásolta az alakításokat is. Érdekes, hogy bár Heche és Vaughn szóról szóra ugyanazt a szöveget mondják fel, karaktereik teljesen másként köszönnek vissza a vászonról. Marion az eredetiben egy tévútra tért, de alapvetően jóhiszemű, fényszórótól megrémült őzre emlékeztet, míg az új változatban sokkal inkább tűnik hidegnek és kalkuláltnak a karakter. Hasonlóan Norman gyermeki és ártatlan lénye helyett itt egy teljesen nyilvánvalóan zavart figurát kapunk, akinek az első pillanattól fenyegető a jelenléte, Vaughn pedig borzasztóan túltolja azt a bizonyos biciklit. Kérdés, hogy más színészek vajon ügyesebben vették volna-e az akadályt, izgalmas jelentkezőkből pedig nem volt hiány.
Marion szerepére felmerült Nicole Kidman, Drew Barrymore, Winona Ryder, Claire Danes, sőt a végül kisebb szerepben, Marion nővéreként feltűnő Julianne Moore neve is, Normant pedig olyan nevekkel hozták összefüggésbe, mint Tobey Maguire, Christian Bale, Joaquin Phoenix vagy Henry Thomas, aki korábban már életre keltette a karakter fiatal változatát a méltán feledésbe merült Psycho 4: Ahogyan kezdődött című filmben, Perkins oldalán. A már említett Moore mellett Viggo Mortensen, mint a feleségét Marionnal megcsaló szerető próbálta menteni a menthetőt, a gyilkosságot felgöngyölíteni igyekv�� Arbogast nyomozót pedig William H. Macy keltette életre, aki utólag bevallotta, hogy igazán sosem értette, miért készült el a film, hiszen a világon semmit nem tett hozzá az eredetihez. Ami azért így, ebben a formában sajnos nem teljesen igaz...
Mit keres az a boci az út közepén?
Érdemes szót ejteni arról a néhány apró, mégis fontos változtatásról, amit Van Sant eszközölt. Ahogy említettük, a fekete-fehérről színesre váltás jelentős pont, főleg, hogy a film nem egyszerűen színes, hanem kifejezetten harsány, mintha Wes Anderson vagy Baz Luhrmann ült volna a rendezői székben, ez pedig nem igazán illik a komor történethez. A tény, hogy a film '98-ban játszódik, szintén sajátos változtatás, ugyanis a '60-ban írt forgatókönyv számos eleme ledobja magáról a modern környezetet. Hogy az ellopott 40 000 dollárból 400 000 lett, az egy dolog, de az autórádióból szóló Rob Zombie dal vagy Julianne Moore Walkmanje már kevésbé bocsánatos bűn. Apró, de jelentős eltérés, hogy Marion és Norman vacsorajelenetében az eredeti változatban a képet a falon látható, kitömött madarak dominálják, ami annak ismeretében, hogy Norman anyjára a film végén szintén mumifikált, de konzervált állapotban találnak rá, fontos momentum. Az új verzióban a kitömött állatok csak homályos foltok a háttérben, teljes jelentőségüket vesztve.
A legmegbotránkoztatóbb változtatás a zuhanyjelenet előtti pillanatokhoz kötődik. Itt Norman egy festmény mögötti lyukon a vetkőző Mariont figyeli, ám míg az eredetiben mindez baljóslatú, mégis ártatlannak tűnő tett, az új változatban Van Sant egyértelművé teszi, hogy Norman maszturbál a jelenet során, ami nem csak ízléstelen, de az elfojtott, meg nem élt szexualitás egy jelentősen alacsonyabb felbontású, lebutított reprezentálása. Hasonlóan sajátos újítás, hogy a két gyilkosságjelenet során Van Sant véletlenszerűnek tűnő, bevágott képekkel szakítja ki a nézőt a képsorok feszültségéből. Marion halálát viharfelhők, Arbogast halálát pedig egy félmeztelen nő, valamint egy országúton álldogáló boci képe akasztja meg. Hogy miért, azt csak a jó ég tudja.
Van Sant nehezen értelmezhető munkamódszereit jellemzi, hogy a forgatás során az eredeti filmet újra és újra lejátszotta DVD-ről, beszédes továbbá, hogy Heche ekkor látta Hitchcock klasszikusát először. Mindezek ismeretében nem túlzás, hogy a film megbukott, mielőtt megjelent volna, de az igazi bukás azért csak a premier után következett.
A Psycho 1998. december negyedikén találkozott a közönséggel, és az első hétvégén nem is volt szégyellnivalója - az Egy bogár élete mögött nyitott, második helyen, 10 millió dollárt zsebre vágva. A szájbeszéd és a kritikák azonban gyorsan kihúzták alóla a szőnyeget, és végül világszinten 37 millió dollárnál állt meg, ami a 60 milliós költségvetést elnézve szégyenteljes eredmény. Ami a kritikákat illeti, a legjobb dolog, ami elhangzott a filmmel kapcsolatban, hogy az ember kedvet kap hozzá, hogy leporolja a zseniális eredetit. A szakma nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy Van Sant a világon semmit nem tett hozzá Hitchcock filmjéhez, viszont bebizonyította, hogy egy mérnöki pontossággal elkövetett tökéletes másolatnak a világon semmi értelme, és hogy a lényeg valahol a technikai részletek mögött bújik meg. Hozzáadott vér ide vagy oda, 1960-ban a zuhanyjelenet sokkoló, filmtörténelmi pillanat volt, 1998-ban viszont senkit nem kavart fel. Persze az eredeti már attól hírhedt volt, hogy először húztak le WC-t a vásznon, szóval finoman szólva is más idők jártak.
A film védelmezői között azért találunk néhány izgalmas nevet. Ott van például Patricia Hitchcock, a rendező lánya, aki szerint klassz ötlet volt újraforgatni a filmet, és apja is így tett volna, elvégre A férfi, aki túl sokat tudott című filmjét is újragondolta. Nem a legjobb példa, hiszen Az ember, aki túl sokat tudott klasszisokkal jobb film, mint a pénzhiány miatt jelentős kompromisszumok árán elkészült első verzió. Quentin Tarantino szerint pedig Van Sant filmje "valóságosabb", mint az eredeti, és emiatt jobban is kedveli azt, de a rendezőnek nem ez az egyetlen hajmeresztő véleménye, így érdemes ezt is a helyén kezelni. A Psycho mindenesetre elvette mindenki kedvét attól, hogy az eredetihez túlságosan is hasonló feldolgozásokkal vesztegesse az idejét. Remélhetőleg Robert Downey Jr. is megtanulta a leckét, a színész ugyanis éppen a Szédülés új változatát igyekszik tető alá hozni, mi pedig csak remélhetjük, hogy nem kell újra átélnünk egy a '98-ashoz hasonló traumát.
Források: Wikipedia, IMDb, Box Office Mojo
