A VILÁG LEGNAGYOBB BUKÁSAI: 10 éves a John Carter, Hollywood legnagyobb pénzügyi katasztrófája
A világ konkrétan legnagyobb bukása
A mennyország kapuja, Waterworld, Ishtar - csak pár olyan cím, amelyek máig úgy élnek a köztudatban, mint a filmtörténet legnagyobb (anyagi, kritikai, forgatási és/vagy stúdiószinten kezelt) bukásai. De miért alakult így? Cikksorozatunk legújabb darabjában a ma 10 éves John Carterről lesz szó, ami önmagában nem lenne rossz film, de a rossz marketing ezzel is elbánt.
Ha elvonatkoztatunk a pandémia korai szakaszában bemutatott filmektől, melyeknek a gyenge mozis szereplése egyrészt borítékolva, másrészt az egyidejű streamingpremiernek köszönhetően tompítva volt, akkor a világ legnagyobb pénzügyi bukásai után kutatva rendre ugyanazzal a címmel találkozhatunk az élbolyban: a John Carterrel. Sajnos dollárra pontos számadatok nem állnak rendelkezésre, mivel a stúdiók általában nem teszik közzé a marketingre szánt összegeket (szóval azokat csak becsülni szokták), de akárhogyan is nézzük, a John Carter mindig ott van a mozis bukásokat összesítő listák legelőkelőbb helyein. A Wikipédián található összefoglaló oldal szerint konkrétan ez a film felelős a filmtörténelem legnagyobb bukásáért, mind inflációval korrigált összeggel, mind korrigálatlannal nézve a számokat. És hát ez azért nem semmi eredmény, lássuk be!
A 100 éves ember, aki bemászott a barlangba és eltűnt
A jó öreg John Carter nemcsak ezt a "leg"-et tudhatja magáénak, mivel elképesztően hosszú ideig, tulajdonképpen több mint 80 éven át fürdőzött a fejlesztési pokolnak nevezett bűzös termálpocsolyában. A film alapjául egy Edgar Rice Burroughs által írt regénysorozat szolgált, annak is az első kötete, A Mars hercegnője, mely eredetileg 1912-ben jelent meg szérializált formában a The All-Story magazin hasábjain; regényként csak öt évvel később, 1917-ben adták ki. Noha csak ponyvákról van szó, hatásuk lényegében minden modern sci-fin érződik, és erre a későbbiekben egy kicsit bővebben kitérünk majd. Már megjelenésük idején nagyon népszerűek voltak Burroughs Barsoom-könyvei (a Marsot Barsoomnak nevezik a lakói a regényekben), ezért relatíve hamar megpróbáltak rájuk lecsapni Hollywoodban is. A gond csupán annyi volt, hogy míg Burroughs másik híres regényfolyamának darabjai, a Tarzan-könyvek már a korabeli technológiákkal is könnyedén adaptálhatóak voltak (így a magyar származású Johnny Weissmüller is sztárrá válhatott a majomember szerepében), addig a John Carter-sztorik idegen tájon játszódtak, tele voltak fura lényekkel, még furábban működő gravitációval, alakváltókkal, űrhajókkal, futurisztikus fegyverekkel… Szóval bár népszerűek voltak, adaptálni mégsem tűnt olyan egyszerűnek őket.
1931-ben jött az első komolyabb próbálkozás a Bolondos dallamok-meséket is jegyző Bob Clampett-től, aki animációs formában szerette volna megvalósítani a Burroughs által megálmodott világot. Az MGM-nél konkrétan zöld utat is adtak a projektnek, így csak egy hajszálon múlt, hogy ma nem a John Cartert tekinthetjük az első egész estés animációs filmnek, hanem az 1937-ben bemutatott Hófehérke és a hét törpét. És ugyan a tesztvetítésekre szánt animációkkal eléggé jól haladtak, az MGM-nél mégis leállították a projektet, mivel a befektetők aggódtak, hogy a közönség még nem áll készen egy ennyire idegen világot bemutató sci-fire. A dolog pikantériája, hogy az ugyanebben az évben (1936-ban), a Universal által bemutatott, hasonló tematikájú, élőszereplős Flash Gordon-sorozat elképesztően népszerű volt, szóval csak azzal lehet magyarázni az MGM döntését, hogy úgy gondolták, a John Carter nem a szombat délelőtti matinévetítésekre való, hanem inkább a felnőtt közönség számára, így pedig nagyobb kockázatot jelent. A tesztanimációkról sokáig azt hitték, hogy elvesztek, de szerencsére a 70-es években Burroughs unokája, Danton talált néhányat az író alapítványának archívumában.
Ezután a próbálkozás után egy ideig csend és hullaszag honolt a John Carter-regények körül. Az 50-es évek végén volt egy gyengécske próbálkozás az adaptálásukra, de az események akkor indultak be ismét, amikor a Star Wars- és a Conan-filmek sikerét követően Mario Kassar és Andrew G. Vajna úgy döntöttek, megvásárolják a megfilmesítés jogait a Disney számára, hiszen a John Carterrel két legyet tudnak ütni egy csapásra, és mindkét stílus (az űropera, illetve a kardozós-szandálos filmek) sikerét meg tudják lovagolni vele. A rendezői székbe a korszak egyik nagyágyúját, John McTiernant (Predator, Drágán add az életed) szemelték ki, míg a főszerepre a feltörekvő Tom Cruise tűnt a legjobb választásnak. Később, 1991-ben a női főszerep kapcsán Julia Roberts neve is felmerült, amiből szintén sejthető, hogy a producerek igazi nagy dobásra készültek. Kár, hogy végül nem lett belőle semmi, ugyanis 1993-ban McTiernannek rá kellett eszmélnie arra, hogy a kor speciális effektusai nem alkalmasak még arra, hogy John Carter történetét a vászonra varázsolják velük (azt azért megjegyeznénk, hogy ez ugyanaz az év volt, amikor a Jurassic Parkot bemutatták).
Az adaptáció kudarcát követően a jogok egy ideig maradtak a Disney-nél, aztán 2000-ben visszaszálltak az író örökségéből létrehozott alapítványra. Ezt követően a Paramountnál voltak olyan bátrak (vagy balgák?), hogy licitháborúban megszerezzék maguknak a megfilmesítési jogokat. Történt mindez 2002-ben, amikor is a forgatókönyv összerakására Mark Protosevich írót kérték fel, a rendezői székbe pedig Robert Rodriguezt szerződtették, miután a barátja, Harry Knowles megmutatta neki a forgatókönyvet. Még a forgatás kezdetének időpontját is kitűzték valamikor 2005-re, Rodriguez pedig ugyanazzal a technikával (csak stúdióban forgatva) szerette volna megvalósítani a filmet, amivel ez idő tájt a Sin Cityt is összehozta. Csakhogy ez utóbbi film kapcsán a mexikói filmes kihúzta a Rendezők Céhénél a gyufát azzal, hogy a képregények szerzőjét, Frank Millert is rendezőként tüntette fel a stáblistán. Ennyi (meg egy kis sértődöttség) kellett csak ahhoz, hogy maga Rodriguez is kilépjen a céhből, ami egyben azt is jelentette, hogy a Paramountnál nem tudták már alkalmazni őt (ilyenek ezek a szakszervezeti szabályok), szóval az ő víziója hamarosan a kukában landolt. A rendezői székbe ezután Kerry Conran került, aki Ausztráliában szerette volna leforgatni a filmet, de nem sokáig maradt a projekt mellett, mivel 2005 októberében Jon Favreau váltotta, aki a lehető leghűségesebb módon szerette volna adaptálni Burroughs regényeit (az akkori szkriptváltozat pl. a jelenbe helyezte a sztorit, de Favreau ragaszkodott a polgárháború időszakához). Az első film a tervek szerint az első három regényből merített volna, és ahol csak kivitelezhetőnek tűnt, ott praktikus effektusokkal szerették volna megoldani a trükköket. Végül aztán a Paramountnál inkább úgy döntöttek, hogy a Star Trekbe fektetik az energiájukat, Favreau pedig fogta magát, és elment A Vasembert rendezni…
Amikor a Pixar-módszer csődöt mond
A jogokat 2006-ban veszítette el a Paramount, amit megneszelt a Pixarnál rendezőként dolgozó Andrew Stanton (Némó nyomában, WALL-E), aki gyerekként nagy rajongója volt a szériának. Meggyőzte hát a Walt Disney Studios fejesét, Dick Cookot, hogy szerezze meg a jogokat, és elkezdett lobbizni azért, hogy ő rendezhesse meg a John Cartert, amit lényegében egy Marson játszódó Indiana Jones-történetként képzelt el. Dacára annak, hogy Stanton addigra már leszállított kettőt a Pixar legnagyobb sikerei közül, a Disney-nél egyáltalán nem voltak elragadtatva az ötlettől, hogy ő rendezze a John Cartert, lévén élőszereplős filmmel korábban még nem volt dolga, ráadásul az egész projektet húzónevek leszerződtetése nélkül szerette volna megvalósítani. Stanton kezében viszont volt egy ütőkártya: a korábbi projektjeit is ugyanilyen szkepticizmussal fogadták az elején, és hát ugyebár ő mindkétszer bizonyította, hogy nem szolgált rá erre a bizalmatlanságra. 2008-ra el is készült a forgatókönyv első változata, mely Favreau víziójával szemben csak és kizárólag az első könyvet, A Mars hercegnőjét vette alapul. A következő években a szkriptet csiszolgatták, illetve Stanton amennyire csak lehetett, belemélyedt ebbe az Edgar Rice Burroughs által megálmodott világba, főleg úgy, hogy sokkal kevesebb ideje volt felkészülni a forgatásra, mint a korábbi projektjei esetében.
Dick Cook 150M dolláros büdzsét hagyott jóvá a filmnek, és lényegében szabad kezet adott Andrew Stantonnak. Tette mindezt részben azért, mert a Disney-nek ekkortájt szüksége volt egy olyan franchise-ra, ami a fiúközönséget is meg tudja szólítani. Fontos hangsúlyozni, hogy a Marvel Studiost a cég csak 2009-ben vásárolta fel, és hát ekkortájt még egyáltalán nem volt annyira egyértelmű, melyik lesz a nyerő irány, ezért igyekeztek több vasat is tartani a tűzben. Adva volt hát egy tehetséges és lelkes rendező, 150M dollár, és egy cél, azaz, hogy meghódítsák a fiatal fiúközönséget egy látványos, akciódús, sci-fi-elemekkel telepakolt potenciális franchise-zal. Mint azt már említettük, a projekt főbb szerepeire kevésbé ismert színészeket szerződtettek, ami ugyan magára a film minőségére nem volt befolyással (leszámítva azt, hogy a kisebb gázsik miatt több pénz maradt másra), a mozipénztáraknál mutatott teljesítményére már annál inkább.
Mivel Stanton a Pixarnál tanulta ki a szakma minden csínyját-bínját, a John Carter forgatásánál is a jól bevált Pixar-módszert szerette volna követni, azaz a legtöbb jelenetből többféle változatot is kipróbált, és a hibákból tanulva folyamatosan gyúrta egyre jobbá és jobbá a filmet. Csakhogy egy élőszereplős forgatásnál egy kicsit másként mennek a dolgok, szóval ennek a megközelítésnek rengeteg szükséges pótforgatás lett a vége. Az sem segített időben megfékezni a kisiklást, hogy Stanton inkább a Pixar-béli kollégáival konzultált a "hogyan tovább"-ot illetően, nem pedig azokkal az ilyen téren nagyobb tapasztalattal bíró filmesekkel, akikkel a John Carteren együtt dolgozott. Stanton önbizalmára sem volt panasz: szentül hitte, hogy a Pixar-módszer nemcsak hogy alkalmazható, hanem hogy egyenesen jobban működik az élőszereplős filmek forgatásánál. A már említett pótforgatások annak idején a filmes sajtóban eléggé negatív hangnemben jelentek meg, pedig azon a ponton még minden a terv szerint haladt. Igen, az eredeti büdzsét 100M dollárral túllépték, de azt már lényegesen hamarabb megemelték, látva Stanton vízióját (a tharkok teljes egészében CGI-jal lettek megvalósítva, ami nem volt olcsó mulatság), szóval egyáltalán nem amolyan kényszermegoldás volt. A pótforgatások is jó előre be voltak tervezve, az egyetlen bűnük annyi volt, hogy a szokásoshoz képest sok volt belőlük. Oké, nem pusztán sok, hanem lényegesen több: Stanton beismerte, hogy lényegében a film nagy részét kb. kétszer(!) újraforgatták…
Még a film előkészítési fázisa alatt Dick Cookot kirúgták a Disney-től, helyére (azaz a Walt Disney Studios élére) pedig a tévés közegből érkező Rich Ross került, akinek nem volt semmilyen tapasztalata mozifilmes téren. Bob Iger azt kérte Rosstól, hogy tegyen kicsit rendet a stúdió háza táján, aminek ő készségesen neki is látott. Ross már ekkor tudta, hogy a Marvel Studios megszerzésével micsoda adu került a kezükbe, és hogy ezzel szemben mekkora kockázat a Disney számára a John Carter, de mire pozícióba került, a filmterv már túlságosan előrehaladott állapotban volt ahhoz, hogy leállítsa.
Elbaltázott marketing
Hiába szavaztak meg a Disney-nél ~100M dollárra rúgó büdzsét a marketingre, ezt az összeget egyáltalán nem kreatívan, sőt, még csak nem is okosan költötték el. A Mekiben nem volt John Carteres Happy Meal menü, a kólás flakon oldalán nem mosolygott ránk a Mars hercegnője, szóval lényegében semmi más nem hirdette a John Carter érkezését, csak a hatalmas óriásplakátok, szökőévente egy poszt a film hivatalos Facebook-oldalán és néhány előzetes. Ráadásul ezt sem kapkodták el túlságosan: az első ízelítő 2011 júliusában érkezett meg, és csak ekkor derült ki, hogy átnevezték a filmet. Addig a pontig ugyanis John Carter of Mars (John Carter a Marsról) címen futott, de 2011 márciusában befutott a mozikba az Anyát a Marsra! című animációs film, ami (az inflációval nem számolva) konkrétan a Disney addigi legnagyobb bukásának bizonyult (valahol 100 és 150M dollár között buktak rajta). A korábban a vörös bolygón játszódó filmek sem szakítottak túl nagyot, így a Disney-nél úgy látták jónak, ha kihagyják a film címéből a "Mars" szót. Ezzel Stanton is egyetértett, aki ezzel is azt szerette volna hangsúlyozni, hogy ez még csak egy eredettörténet, még csak most lesz John Carterből igazi "marsi". Az egyetlen probléma ezzel csupán az volt, hogy hiába a karakter 100 éves múltja, a modern közönség körében relatíve kevesen ismerték a figurát, és hát abban a címben, hogy "John Carter", nincs túl sok izgalmas ígéret.
Az sem tett túl jót a filmnek, hogy minden plakátján ott virított a klasszikus Disney-logó: korábban a stúdió más kisebb cégeken (pl. Touchstone) keresztül forgalmazta azokat a filmjeit, amik nem illettek bele teljes mértékben a családbarát vonalba, de mire a John Carter a mozikba került, addigra ezeket a cégeket felszámolták, és csak a Walt Disney Studios, és vele a "Disney" brand maradt. Ami persze a cég eredeti elképzeléseihez (fiatal fiúközönség bevonzása) passzolt, de a John Carter ennél végül is egy sokkal szélesebb közönségnek készült (és ezt igazából a plakátok is alátámasztották), viszont így a mindenhová odabiggyesztett Disney-logó sokak szemében furcsán hatott. Ugyanakkor a marketinganyagban sehol nem említették meg az eredeti könyveket, a Marsot, és szinte teljesen kihagyták belőle a romantikus szálat is, ami a filmben kifejezetten hangsúlyosan van jelen.
Ha pedig mindez nem lett volna elég, a poszterek alapján a John Carter egy teljesen átlagos sci-finek hatott, és az előzetesének egyes elemei is ismerősek lehetettek más filmekből. Persze ez egyáltalán nem volt véletlen, csak épp az ok-okozati összefüggés nem éppen az, amire első blikkre gondolna az ember. A John Carter-regényfolyam ugyanis a modern sci-fi egyik alappillére, és szinte minden valamire való író és filmes inspirálódott valamilyen formában belőlük. Ott van pl. Frank Herbert és a Dűne, George Lucas és a Star Wars, vagy James Cameron és az Avatar (Cameron konkrétan lenyilatkozta, hogy filmjét a John Carter-regények alapján alkotta meg). És hát hiába született meg John Carter figurája előbb, ha a 2010-es évek popkultúrájának nem volt meghatározó alakja, ellenben mondjuk a Star Wars-filmek főhőseivel…
Más problémák is akadtak az előzetessel: abban ugyanis egy szó sem esett arról, hogy a John Carter-történeteknek milyen múltja van, semmit nem tudtunk meg a főhős hátteréről, és a film másik főszereplőjét, Dejah Thoris hercegnőt is alig mutatta. Andrew Stanton rendezőt sem helyezték el a filmes térképen azzal, hogy megemlítették volna a korábbi munkáit, a Némó nyomábant vagy a WALL-E-t. Stanton ráadásul a marketingstratégiába is beleszólt, gyakran vétózta meg a stúdió terveit, helyettük a sajátjait erőltette. Így került az egyik előzetes alá kísérőzenének a Led Zeppelin Kashmir című, akkorra már közel 40 éves száma, ami sok szakember szerint egyszerűen nem rezonált a fiatalabb közönség ízlésével. Azt is fontos megjegyezni, hogy a már emlegetett posztereket maga Stanton választotta ki, szóval részben az ő ízlése is okolható azért, hogy a John Carter marketingkampánya ennyire semmilyen lett.
A gyenge gravitáció nem vonzza a nézőket
A filmet végül 2012 márciusában mutatták be, és csodák csodájára elhasalt a mozikban. Bár azt gyorsan hozzátennénk, hogy azért így is 30M dollár feletti összeggel nyitott az első hétvégéjén. A gond csak az volt, hogy ezzel mindössze a második helyet tudta megszerezni a Lorax című animációs film mögött, hiába nyerte meg még a pénteki napot a számok tekintetében. Az igazán ciki része a dolognak nem is a vereség ténye volt, hanem az, hogy a Lorax ekkor már a második hétvégéjét töltötte az amerikai mozikban. Mint már említettük, a John Carter nem kapott túl nagy publicitást addig a pontig a Disney-től a kötelezőnek számító sajtóhíreken (XY is csatlakozott a filmhez…) felül. A bemutatója után viszont mindenhol erről a filmről cikkeztek, csak sajnos a téma mindig ugyanaz volt: mekkora bukásnak néz elébe a stúdió a John Carterrel. Ez a publicitás pedig egészen biztosan nem segített a filmnek, ami azért világszinten így is sikeresen összekapart 300M dollárt. Ez nem is hangozna olyan rosszul, ha nem 250M dolláros (sőt, egész pontosan 263,7M dolláros) büdzsé társult volna hozzá, melyet a marketingköltségek még egy 100-assal megfejeltek.
Az elemzők szerint ekkora költségek mellett nagyjából 600M dollárt kellett volna termelnie a filmnek csak azért, hogy a stúdiónál nullára jöjjenek ki, és hát ez egyáltalán nem volt könnyű feladat akkoriban (de még most sem az). Végül a Disney egy nagyjából 200M dolláros bukást könyvelhetett el, ami persze egyből kinyírta az esélyét annak, hogy folytatódjanak John Carter kalandjai, hiába volt tengernyi alapanyag könyvek formájában, amik csak arra vártak, hogy Hollywoodban lecsapjanak rájuk. A bukás egy másik velejárója az volt, hogy a Walt Disney Studios már emlegetett elnöke, Rich Ross is repült a cégtől (vagyis hát, khmm, felmondott), dacára annak, hogy Ross akkor kapta meg ezt a pozíciót, amikor a John Carter előkészületei már javában zajlottak. Persze, le tudta volna állítani őket (mint ahogyan azt a tervezett Nemo kapitány-filmmel meg is tette), vagy vissza tudta volna fogni a büdzséjét (lásd a szintén nagyot hasaló A magányos lovas esetét), de végül semmi "óvintézkedést" nem tett az ügyben. Mind a 250M dolláros büdzsére, mind a 100M dolláros, fantáziátlan marketingkampányra rábólintott, hogy aztán a Pixar embereit hibáztassa a kudarcért, akik ezt követően – nos, mondjuk úgy – eléggé megharagudtak Rossra, ami szintén sokat nyomott a latba, amikor kirú… izé, felmondott.
Szívesen mondanánk, hogy idővel a közönség rátalált a John Carterre, és rájöttek, hogy micsoda rejtett kincset készített Andrew Stanton, de sajnos a valóság az, hogy a John Carter azért tűnt egy generikus sci-finek az előzetesei és a plakátjai alapján, mert az is. Megvannak a maga jó pillanatai, és kétségkívül érdekes ötletek vannak benne (játszadozás a marsi gravitációval, a bolygó bennszülött népei, az izgalmas mitológia), de ugyanakkor gyakorta ellaposodik, és sokszor érezni úgy, hogy egyes részeit mintha már láttuk volna valahol. Ami igaz is, csak ezért nem a John Carter-regényeket író Edgar Rice Burroughs a "hibás", hanem azok az emberek, akik 100 évet vártak azzal, hogy megfilmesítsék a legendás marsi kalandor történetét…
Nektek mi a véleményetek a Disney legnagyobb bukásáról? Szerintetek a John Carter megérdemli ezt a címet? Írjátok meg a kommentek között!
