A VILÁG LEGNAGYOBB BUKÁSAI: 25 éves a Halálhajó, melynek a forgatása is elátkozott volt
A pokoli űrhajó, amit a Titanic süllyesztett el
A 2022-es esztendő legalább annyira fordulatos volt, mint a 2021-es. A mozik ugyan már nyitva voltak, de erősen megérezték a pandémia miatt elhalasztott filmek hiányát, a streamingszolgáltatók pedig leuralták a piacot, de a nagy kontentharácsolás kezd visszaütni rájuk és rengeteg fontos játék megjelenése csúszott, ugyanakkor ez az év is tele volt popkulturális történéssel, melyekről igyekeztünk folyamatosan beszámolni nektek. Egészen biztosan voltak olyan írások, amikről lemaradtatok, ezért úgy gondoltuk, hogy az év végéhez közeledve újra elővesszük minden egyes hónap legolvasottabb, legizgalmasabb vagy éppen a számunkra legfontosabb cikkét filmes, sorozatos és videojátékos fronton egyaránt, és naponta megosztunk ezekből egyet-egyet veletek, míg 2023-ban bele nem csapunk a hétköznapokba.
Ez a cikk eredetileg 2022. augusztus 15-én jelent meg.
1997. augusztus 15-én mutatták be a Mortal Kombattal bizonyított Paul W.S. Anderson harmadik mozifilmjét, a Halálhajót, ami korában hatalmasat bukott tulajdonképpen James Cameron Titanicja miatt. A Paramount Pictures, a filmeket gyártó stúdió több okból kifolyólag elhalasztotta Cameron művét, így túl gyorsan tető alá akart hozni egy blockbustert 1997 nyarára. Ha láttuk, tudjuk, hogy a Halálhajó nem éppen egy könnyed nyári sci-fi, hanem kőkemény pszichológiai horror, ami a végére durva vérengzésbe csap át, és azt csak sejtjük, hogy ez az űrutazás a Pokolba vezet. Nem tagadjuk, hogy pokolian szórakoztató és félelmetes alkotás, ami a cikk szerzőjét annyira kiakasztotta tinédzserkorában, amikor először látta, hogy hetekig aludni is alig bírt. Bizonyára voltunk még így páran, de az első sokk csillapodását követően alig vártuk, hogy újra átéljük az űrhideg reménytelenség borzalmát. Úgyhogy a jeles évforduló alkalmából áttekintjük, hogyan született meg ez a jó értelemben vett borzalom!
Alien, Warhammer 40K és Tarkovszkij: Az ötlet és megvalósítása
Az 1979-es A nyolcadik utas: a Halálra is erősen emlékeztető Halálhajó ötlete nem az Alien-rajongó Paul W.S. Andersontól, hanem Philip Eisnertől, a Jason Momoás Édes kislányom írójától származik, akinek ez volt az első nagy forgatókönyve. Eisner egy családi tragédiát követően látott neki a Halálhajónak, amit lényegében sci-fi kísértethorror-drámának, egy "Ragyogás az űrben" sztorinak szánt. Ebben a fekete lyuk létrehozása révén térugrásra képes űrhajó, az Event Horizon egy borzalmas, csápos idegen lényekkel teli bolygón köt ki. Mivel ezek az entitások képesek az ember fejébe férkőzni, a legénységnek a legbelsőbb félelmei, családi traumái kerülnek elő látomások formájában.
Philip Eisner a Paramountnak adta el a forgatókönyvet, a stúdiófejeseknek pedig tetszett a sztori. Paul W.S. Anderson is kedvelte, de azért jelentősen átírta. Az amúgy brit származású Anderson úgy jött a képbe, hogy az 1995-ös játékadaptáció, a kirobbanóan sikeres Mortal Kombat az egekbe repítette a független filmesként indult alkotót. Több nagy filmet is felajánlottak neki ezt követően: az Alien 4. részét nem tudta elvállalni az időbeosztási problémák miatt, a végül Bryan Singer által dirigált, a szuperhősfilm-hullámot elindító X-Men: A kívülállók elutasítását kifejezetten sajnálhatja. Persze akkor cseppet sem sajnálta, mert a családbarát besorolású Mortal Kombat után nem akart még egy PG-13-as filmet készíteni, durvább, véresebb alkotásra vágyott. Így került hozzá a Halálhajó forgatókönyve, amihez jelentős mértékben hozzátette saját ötleteit.
Számára az volt a legerősebb motívum a sztoriban, hogy egy darabig nem tudni, mi történt az Event Horizon eredeti legénységével, csak a borzalmas nyomok, a hajónapló és a hallucinációk utalnak erre. Onnantól viszont, hogy kiderült, csápos idegen lények állnak mindennek a hátterében, a rendező túlságosan is Alien-szerűnek érezte a történetet. Úgyhogy előállt a "techno-középkor" koncepciójával, mmiatt minden, a hajókülső és a hajóbelső is gótikus hatású. A fejlesztés során az Event Horizont úgy alakították ki, hogy az a párizsi Notre Dame-ra emlékeztessen, valamint Dante Pokoljának, Hieronymus Bosch pokoli festményeinek és az 1987-es Clive Barker-kultfilm, a Hellraiser túlvilágkoncepcióját tükrözze például a Pokol legbelsőbb bugyrát jelképező gravitációs meghajtóval. Az idegen lényeket pedig lecserélték az inkább sejtetett démonokra, még ha a "pokol" szót alig használják is a cselekmény során, nagyjából csak a Lewis & Clark nevű mentőhajó parancsnokát, Millert alakító Laurence Fishburne mondja ki a végső leszámolás során.
Paul W.S. Anderson így vélekedett a Halálhajó gonoszáról: "A szörny maga a hajó, illetve a néző leginkább attól a sötétségtől fél, ami mindenkiben ott lakozik." Akár hiszünk a Pokol létezésében, akár nem, bölcs döntés volt ez a váltás Anderson részéről, ahogy az is, hogy a cselekmény kétharmadában alig látunk vérengzést, a hangsúly a pszichológiai hadviselésen, az űr és a közeli háborgó Neptun embertelenségén és általában az ismeretlen erőn van. A Halálhajó hatásának továbbá fontos összetevője, hogy még csak nem is feltétlenül a keresztény kultúrkörből táplálkozik. Persze, a templommotívumok, a fordított keresztek, a gótikus katedrális belsőjét és a középkor inkvizíciós kínzóeszközöket idéző gravimeghajtó mind keresztény motívumok, de a teljes reménytelenséget keltő borzalom alapja, hogy ebben a filmben csak a Gonosz jelenlétét érzékeljük, az Isten legfeljebb csak utalásszinten, a hajónaplóban kerül elő. A Halálhajó attól olyan félelmetes, hogy nem nyújt kapaszkodót, akár az olyan klasszikus okkult horrorok, mint Az ördögűző vagy az Ómen: nincs pap, nincs szenteltvíz, nincs jó, nincs Isten, csak a káosz, ami mindent felemészt és még akkor sem ereszt, ha fényévekre került tőled.
Az (el)átkozottul rövid gyártás
Miután a Halálhajó zöld utat kapott a Paramounttól, Paul W.S. Andersonéknak igen kevés ideje volt elkészíteni azt: 10 hónapjuk volt az egészre az előkészítéssel és az utómunkával együtt. A forgatás 1996. november 18. és 1997. március 14. között zajlott javarészt a London közelében található Pinewood Studiosban, ahol jellemzően a James Bondok és éppen akkoriban a Stanley Kubrick által dirigált Tágra zárt szemek is készültek. Továbbá Paul W.S. Andersonnak vállalnia kellett, hogy gyorsan végez az utómunkával is. A vágásra általában 10 hetet szoktak adni, ő 6 hetet vállal úgy, hogy még a forgatás zajlik, de végül 4 lett belőle, ami egy ilyen, speciális effektusokkal alaposan megszórt sci-fire nagyon kevés idő. Azért kellett ennyire sietni, mert a 1997 júliusáról decemberre halasztották a Titanicot, amiben ráadásul kezdetben nem is nagyon bízott a Paramount, pedig hosszú ideig, a Top Gun: Maverickig történetének legsikeresebb filmje volt a tengerentúlon. Úgyhogy gyorsan kellett egy nagy nyári film, ami kitölti a James Cameron műve után keletkezett űrt. Ennek azonban katasztrófa lett a végeredménye, és értelemszerűen az erőltetett menet a forgatásra is rányomta a bélyegét.
Joseph Bennett látványtervező és csapata rekordidő, mindössze 4 hét alatt megépítették a szükséges díszleteket Pinewood hangárjaiban. Az egyik ilyen volt a film eleji, földi pályán keringő hatalmas űrállomás, illetve annak makettje. A nyitójelenet 2001: Űrodüsszeiát idéző bravúrós fogása, hogy Sam Neill hősének szállásától eltávolodva óriástotálban látjuk az egész bolygónkat, irtózatosan drága mulatság volt. A mindössze 45 másodperces jelenet 10 hét előkészítést igényelt és elvitte a speciális effektusokra szánt költségvetés harmadát.
Egyébként Paul W.S. Andersonék minimalizálták a zöldhátteres munkát és a CGI-t, amit tudtak, azt makettekkel és hagyományos technológiákkal oldottak meg, ezért is adódtak gondok. Őrült ötlet volt a formája miatt "húsdarálónak" is becézett, forgó, hipnotikus folyosó, ami a gravimeghajtót összeköti a hajó többi részével. Ezzel iszonyatosan sokat szenvedett az Alien-filmeken is dolgozó operatőr, Adrian Biddle és csapata, mert csak rögzített kamerával lehetett filmezni a mozgó díszlet miatt, melynek puszta látványa kibillentette a kameramanokat az egyensúlyukból. Laurence Fisburne-nek is nehezére esett ezen végigfutni, úgyhogy több, rövid snittből kellett összeilleszteni a vonatkozó jelenetét.
A nem kevés Ellen Ripley-vonással felvértezet Starckot, Miller beosztottját alakító Joely Richardson találta azt mondani a Halálhajó után készült interjúkban, hogy ezen a filmen valóban átok ült, akár az Event Horizonon. Nem járt messze a valóságtól. A cselekmény végén, a nagy leszámolás során Miller a megszállott Weir előtt egy lángoló, pokoli férfi víziójával küzd meg, ehhez pedig valódi tűz kellett. Lángszóróval és mechatronikus modellel oldották meg, hogy Miller ellenfele tüzet lövelljen ki Fishburne hőse felé, csakhogy egy ruhadarab lángra kapott és az elterjedt tűz csúnyán megrongálta a díszletet. Lóhalálában, ideiglenesen építeni kellett egy másikat, amíg meg nem javították az eredetit. Richardson és Sam Neill egyi közös jelenete még bizarrabb volt. Ebben egy enyhe robbanótöltet aktiválódott a közelükben, majd el kellett játszaniuk, hogy ennek hatására hátraesnek. Igen ám, de a színésznő beszámolója szerint minden egyes alkalommal rövid időre eszméletüket vesztették és nem tudták, hogyan kerültek akaratlanul a földre. Annál a résznél pedig, amikor Miller Starckot próbálja kimenteni a kitört ablakon keresztül mindent kiszippantó űrtől úgy, hogy kitámaszt egy bezáruló zsilipet, az ajtómechanizmust túl korán aktiválta a technikus, mert nem látott jól a füst miatt, így Richardson lába beragadt. Ezen utólag nevettek, de a rendkívül nyomasztó film forgatása alatt nem volt annyira vicces, hogy sorra érik a csapások a stábot és a színészeket.
Paul W.S. Anderson számára fontos volt, hogy ne csak jó speciális effektusok, hanem jó színészek is játsszanak sci-fi horrorjában, de így sem kímélte őket. Anderson azzal viccelt egy interjúban, hogy alig várta, hogy a korábban teljesen más jellegű alkotásokban szereplő Joely Richardsont beterítse jó adag művérrel, és a színésznő is azt nyilatkozta, hogy arra nem igazán volt felkészülve, hogy egy tartálynyi művér zúdul majd rá. Az egész szereplőgárda küszködött a 30 kilós szkafanderekkel, amelyeket jó fél óráig tartott felvenni, majd még leülni sem lehetett bennük, úgyhogy speciális póznákat építettek a színészeknek, ezeken megpihenhettek két jelenet forgatása között. Állítólag amikor a forgatókönyvíró ellátogatott a forgatásra, a jelmezével nyűglődő Fishburne viccesen, tettetett dühvel odaszólt neki: "Te! Eisner! Te tetted ezt velem!".
Sam Neillre különösen kemény feladat várt az utolsó szakaszban, hiszen Dr. Weirt megszállta a démoni erő, teste deformálódott és pokoli jelképekkel lett tele. Ezt is maszkkal oldották meg, amit 7–8 órán át applikáltak a színészre, aki emiatt már hajnal 3 órától talpon volt. Akkoriban már elég hideg volt, a Bond-hangárban pedig nem volt megfelelő fűtés, úgyhogy a vékony maszkban és jelmezben fagyoskodhatott Neill, de a jelentések szerint jól viselte, sőt a maszkos csapatot még meg is ajándékozta a forgatás végén. Szegény Jason Isaacs azonban nem kapta meg hőn áhított bizarr ajándékát: a bábut, ami hű mása volt, csak éppen belekkel kint, mert hogy karaktere kibelezett, kifeszített változatához használták. Isaacs ugyan elkérte a stábtól, de azt hazudták neki, hogy még szükségük van rá. Nem tudták elképzelni, hogy egy ilyen gyomorforgatóan élethű bábut kiállítson a színész az otthonában.
Bukás, reneszánsz és a pornográf rendezői változat
Paul W.S. Anderson már a forgatás utolsó szakaszában elkezdte a vágást, de az erőltetett menet miatt senki sem volt elégedett a végeredménnyel: nem volt megfelelő a hangkeverés, valamint sok jelenettel voltak gondok többek között az eltúlzott és túl hosszú, kizökkentő és a ritmust megtörő erőszak miatt. Az első változat 130 perces lett, de annyira sokkoló élmény volt, hogy még a stúdióvezetők közül is elájultak páran a tesztvetítés során. "Ugye ennél a stúdiónál készültek a Star Trekek, úgyhogy gondolom, […] azt várták, hogy majd kapnak egy újabb Star Trek-szerű filmet némi erőszakkal […]. Van egy sanda gyanúm, hogy valójában nem arra számítottak, amit láttak" – nyilatkozta a rendező.
Bő 30 percet vágtak ki Andersonék a katasztrofális első tesztvetítés után, ám ezt követően az alkotó már úgy gondolta, műve 10 perccel rövidebb a kelleténél. Nem egészen olyan lett tehát a Halálhajó, amilyennek ő és Philip Eisner elképzelték, és csalódást keltett a fogadtatás is. A nagyjából 60M$-ból készült sci-fi horror a tengerentúlon alig több mint 26M$-t termelt, nemzetközi porondon csupán 16M$-t produkált, így összebevétele 42M$-ra jött ki, ami hatalmas bukás volt D+-os, irdatlanul gyenge CinemaScore-ral, azaz nézői értékeléssel. A kritikusok is azon a véleményen voltak, hogy amennyire erősen indít inkább nyomasztó, feszült atmoszférájával, annyira kliséssé és túlzóvá válik a végére. Kurt Russell viszont a következőt mondta Paul W.S. Andersonnak következő, közös filmjük, A katona forgatásán: "Ne is törődj vele, hogy muzsikál ez a film jelenleg! 15 éven belül azzá a filmmé érik, amire visszagondolva örülni fogsz, hogy elkészítetted."
Russellnek igaza lett, a lemezes kiadásoknak köszönhetően eljött a Halálhajó reneszánsza. Rossz hír viszont, hogy egyelőre nincs kilátás arra, hogy az "Anderson-vágás", vagyis a 130 perces, brutálisabb rendezői változat napvilágot lásson, mivel a szükséges felvételek vagy rossz minőségben, vagy egyáltalán nem maradtak fenn. A DVD-korszak hajnalán ugyanis nem vigyáztak a vágóasztalon maradt felvételekre: vagy a kukába kerültek, vagy széthordták őket, vagy megsemmisültek a nem megfelelő tárolás miatt. Paul W.S. Anderson és Jeremy Bolt producer a Paramount biztatására szó szerint az egész világot bejárták, hogy az eredeti anyagot felleljék, és állítólag a legelképesztőbb helyeken, például egy erdélyi sóbányában találtak rá részletekre.
A leírások alapján a rendezői változat igazi "ínyencség" a szó legundorítóbb, leginkább pokoli értelmében. Persze vannak benne a karakterdrámákat mélyítő pluszjelenetek, de a hajónapló, azaz a cselekmény során az előző legénységről előkerült videó és a végső leszámolás során bevillanó pokoli látomások hosszabb verziójára kíváncsi minden rajongó. Az Event Horizon korábbi legénységének véres orgiája ugyan csak 30 másodperccel volt megtoldva az eredeti vágásban, azonban joggal csapta ki a biztosítékot a tesztvetítésen, állítólag még a pornófilmes X-besorolást sem tartották valószínűtlennek a stúdiófejesek ennek alapján. Ezeket a részeket javarészt nem Paul W.S. Anderson, hanem a segédrendező, a romantikus vígjátékairól elhíresült Vadim Jean forgatta hétvégéken, amputált végtagú szereplők és pornószínészek bevonásával. Ezeken a képsorokon aztán volt minden: anális nemi erőszak acélrúddal, mell-letépés, darabolás szexuális aktus közben, szájon át kihúzott belsőségek, kannibalizmus szodómiával egybekötve és így tovább. Ehhez képest a kész változatban látható, rövidebb videó matinénak tűnik.
Állítólag a 2010-es években előkerült egy videókazetta az Anderson-vágással, de a direktor még pár évvel ezelőtt is azt nyilatkozta, hogy túl rossz minőségűek a fennmaradt anyagok, így nem valószínű, hogy valaha is láthatjuk a véres orgiát. Paul W.S. Anderson műve amellett, hogy sok más alkotásra, így például a 2007-es Napfényre, a Doom 3 és a Dead Space című videójátékokra hatott, sőt a Csillagok között és a Thor: Szerelem és mennydörgés is megidézte a térhajlítást magyarázó híres jelenetét, talán tévésorozat formájában is visszatér. Mindenesetre mi nem bánjuk, hogy nem jön a rendezői változat, mert a Halálhajó így is kellőképp hatásos horror, sőt addig az igazán hatásos, amíg nem ömlik benne a vér, nem tépnek ki szemeket és beleket, csak szinte magunk körül is érezzük az űrhideg poklot, ahol a remény még pislákolni is alig tud.
Nektek milyen traumákat okozott a Halálhajó? Jókat vagy rosszakat? Élveztétek a borzalmait vagy borzalmasan gagyinak találtátok a filmet? Osszátok meg velünk kommentben!
A cikkhez felhasznált források: IMDb, The Making of 'Event Horizon' (werkfilm, 2006), Empire magazin.
