Total War: Warhammer II - Kritika

Ulthuan szigetgyűrűjének közepén kavarog a Nagy Örvény, amelyet emberöltőkkel ezelőtt hoztak létre a Nemes Elfek. A varázserejű természetfeletti jelenség funkciója kritikus fontosságú: ez fékezi meg a Káosz erőit abban, hogy végleg rászabadulhassanak erre a halandó és örökké háborúk által sújtott világra. Megjelenik azonban az égen egy üstökös, mely az Örvény meggyengítője, és egyben egy újabb véres konfliktus előhírnöke. A Nemes Elfek, a Sötét Elfek, a Gyíkemberek és a Skavenek legprominensebb vezetői is felismerik az óment és ismét háborúba indulnak, hogy uralmuk alá vonhassák az Örvényt, hogy az végül saját céljaikat szolgálhassa.

A tavaly májusban megjelent Total War: Warhammer sikeresen új lendületet adott a Creative Assembly hosszú évek óta futó stratégiai szériájának, melynek ez volt az első olyan része, ami nem egy történelmi kort dolgozott fel, hanem a Games Workshop kultikus táblás játékának erőszakos fantasy világát használta kiindulási pontnak. Maga a játék, habár kisebb hibái voltak, epikus csatáival és a szériához borzasztóan jól passzoló Warhammer IP-vel végül sikeresnek bizonyult. A programmal kapcsolatos legnagyobb nemtetszést az üzleti modell váltotta ki, a megjelenés óta 13 DLC jött ki a játékhoz, ebből hat ugyan ingyenes, de a fizetős tartalmak között öt olyan is van, amelyek teljesen új játszható fajokat adnak a játékhoz, miközben az alapjátékban csak négy ilyen volt. A megjelenés napja óta külön árult Káosz frakció különösen nagy felháborodást keltett. Ennek fényében nem meglepő, hogy sokan attól tartottak, hogy az alapjaiban az első résztől nem különböző Total War: Warhammer 2 csupán egy jó drága kiegészítő lesz.

Már most szögezzük le: ha valaki úgy állna neki a Total War: Warhammer 2-nek, hogy még soha sem hallott az első részről, akkor eszébe sem jutna az a gondolat, hogy ez nem egy teljes értékű AAA játék. Ennek az az egyszerű oka, hogy a játék önmagában is olyan röhejesen tartalmas, hogy a legtöbb 60 eurós játék elszégyelli magát, ha csak ránéz.

A Warhammer 2-ben ismét négy kezdő frakció van, ezek viszont a franchise krémjét jelentik. A Nemes Elf valószínűleg a legszürkébb a négy közül, de a több különböző sárkánnyal, brutális lovassággal és szívósan kitartó gyalogosokkal telepakolt seregeik sziklaként törik fel az ellenségek hullámait. Ebben az is segíti őket, hogy a kipihent, friss alakulataik bónuszt kapnak statisztikáikra, az elhúzódó csatákat azonban nem preferálják. Gonosz rokonaik, a Sötét Elfek ebben is homlokegyenest különböznek tőlük, a mindenféle bérgyilkosokat és hüllőket (te magasságos, mit művel a hidra az ellenség gyalogosaival!) felvonultató hadtesteik annál jobban teljesítenek, minél több ellenséget a föld alá küldenek.

A Gyíkemberekkel játszani olyan, mintha valóra vált volna egy Jurassic Park-rajongó kissrác álma. Dínó dínó hátán lovagol, a kicsi és vézna, de gyors Skinkek és a böszme nagy, erős, de lassabb Saurusok jól kiegészítik egymást, de pont ezért nagyon vigyázni kell, hogy melyiket hol vetjük be, mert nagyon különbözőek. Velük ráadásul arra sem árt figyelmi, hogy romló morál esetén egyes egységeik elveszthetik az eszüket és őrjöngve nekimennek mindenkinek a közelükben, legyen az akár barát, akár ellenség.

A legkülönlegesebb faj azonban egyértelműen a sokáig és teljesen feleslegesen titkolt Skaven, a patkányemberek, akiknek a seregét iszonyatosan sok apró és gyors egység alkotja, ráadásul az egyik képességük, hogy a csatamezőn bárhol előbújhatnak a föld alól, ami szanaszét szívatja a távolsági alakulatokat. Az alapegységeik azonban borzasztóan gyengék, miközben velük eltereljük az ellenség figyelmét, az erre specializált, jobb alakulataikkal kell bevinni a végső döfést. Ilyen például a Hell Pit Abomination, ami olyan förtelmes, hogy még a Káosz többi szolgája is kidobná tőle a taccsot, illetve a Doomwheel, egy bazi nagy kerék, ami beleszáll az ellenséges csapatokba és széttrancsírozza őket.

A frakciók azonban nem csak azért működnek jól, mert a CA pont ezeket választotta ki a játékhoz, hanem mert az első részhez képest érdekesebben és stílusosabban lett kidolgozva a játékstílusuk. Az előző epizódban például ott volt ugyan a törpéknek a Book of Grudge, ami tematikailag ugyan passzol hozzájuk, de csak azt jelentette, hogy kaptak egy halom plusz küldetést. A Nemes Elfek azonban képesek influence point elköltésével befolyásolni a diplomáciai viszonyokat, a Sötét Elfek plusz pénzt termelő, de potenciálisan fellázadó rabszolgákat tartanak, a Gyíkemberek a városaikat összekötő varázshálózat manipulálásával felerősíthetik a régiókra beállított parancsokat, a Skaveneknek pedig az élelemellátásra kell külön figyelniük, mert ez a folyton zabáló kártevők teljesítményére jelentős befolyással bír. Ezek a játékmechanikai elemek nagymértékben meghatározzák a stratégiát, mert miközben a Sötét Elfeknek és a patkányoknak így agresszívebbnek kell lenniük, addig a két, valamivel békésebb faj inkább a birodalomépítésre koncentrálhat.

A négy népet az újonnan bevezetett rítusok is meghatározzák. Mindegyiküknek négy ilyen áll a rendelkezésükre, többnyire globális bónuszokat adnak, például megnövelik a régiókban az építési sebességet vagy a népesség szaporulatának mértékét. Ettől vannak azért izgalmasabb eredménnyel járó szertartások is, a Sötét Elfek például így tudják megszerezni a Black Ark nevű, hatalmas hajókat, melyek lebombázzák az ellenséges városokat, illetve pótolják a fosztogató hadsereget, a Skavenek pedig az egyik segítségével járványokat is tudnak terjeszteni. A rítusok csak bizonyos időközönként használhatóak és minden faj mást költ el rájuk. A Sötét Elfek például rabszolgákat áldoznak fel az istenek oltárán.

A kampány térképe nagyobb lett, ráadásul változatosabb is. Négy kontinensből áll, a dzsungeles Lustriától kezdve a havas Naggarondig terjeszkedhetünk. A hatalmas pályán kincseket is találhatunk, ezeket leginkább a mindenfelé fellelhető romokból áshatjuk ki. Ezekkel a helyekkel azonban vigyázni kell, mert a Skaven egyik képessége, hogy földalatti településeik a térképen romoknak tűnnek, bármikor megeshet, hogy egy hordányi patkányra bukkanunk ott, ahol legendás fegyverekre számítunk.

A csaták térképei szintén izgalmasabbak lettek, az első részre jellemző sík pusztaságok ritkábbak, a pályákon sok a szoros, a magas domb, illetve az erdő. Nem egyszer sikerült olyan hadszíntérre bukkannom, amelyet keresztben végighúzódó susnyás borított, mondani sem kell, ez alaposan megkavarja a taktikánkat.

Mindezen változtatások mellett azonban a Total War: Warhammer 2 legszebben ragyogó ékköve maga a Nagy Örvény lett. Nem egyszerűen egy történeti elemről van szó (habár azt is karakteresebbé teszi, mint az első rész kampányát), varázslatosan kavargó tömege ugyanis a játékmenet legtökéletesebb hasonlata is egyben. Már az előző kampányban sem lehetett nagyon unatkozni, a folytatás a felsorolt extrákkal megspékelve viszont azt az érzést kelthetné a játékosban, hogy belefullad a játékmechanikai elemek tengerébe. Az Örvény azonban egyszerre ad rendíthetetlen célirányt a rendetlenségben és szabadítja rá a játékosra a Káoszt. Mármint szó szerint és átvitt értelemben is.

Hogy egy fokkal nyersebb és érthetőbb legyek: a Warhammer 2 kampányában csak azért nem hülyül bele a játékos a sok teendőbe, mert minden lépésének az Örvény irányításáért folytatott harcot kell szolgálnia. Elvileg úgy is meg lehet nyerni a hadjáratot, hogy minden riválist eltaposunk, de erre azok nem fognak időt adni, mert az AI már normál nehézségi szinten sem veszteget el egyetlen olyan percet sem, amellyel előnyt szerezhet a versenyben. A gép által irányított frakciók egyike általában már a 20. kör környékén hajlamos belekezdeni az öt rituálé egyikébe, míg mi örülhetünk, ha nekünk ez a 30. körül összejön, így aki azt gondolta, hogy majd a saját kis birodalmában való kántálással elfoglalja az Örvényt, az felejtse el a dolgot.

A négy faj más-más „nyersanyag” megfelelő mennyiségű elköltésével állhat neki a rituáléknak, bár mindegyikük ugyanúgy küldetések teljesítésével és bizonyos stratégiai fontosságú városok elfoglalásával tehet szert ezekre. A rituálék a térkép bármely pontján végbemehetnek, nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy mindenki az Örvényt körülölelő Ulthuant próbálja elfoglalni.

Ha megvan a kellő mennyiségű nyersanyag a rítus megkezdéséhez, akkor a gép kiválasztja három városunkat, melyekben 10 körön át folyik a szertartás, de arra készüljünk fel, hogy ekkor tényleg minden értelemben elszabadul a Káosz. Az alap, hogy a felháborgatott Káosz erőit seregek képében ránk szabadítja a játék, de valószínűleg a versenyben lévő három frakció sem fogja szó nélkül hagyni a dolgot. Vagy közvetlenül ránk küldik egyik hadvezérüket, vagy pedig pénzért felbérelnek egy beavatkozó expedíciót, amely a Káoszhoz hasonlóan szintén hadsereg formájában bukkan fel városaink közelében. Ha még közben háborúban is állunk valamelyik szomszédunkkal, elég izgalmas pár körben lesz részünk. A Warhammer 2 kampányában ezek a legjobb részek.

A program jelenleg totálisan a kampányról szól, a többjátékos módban nem történtek nagy változások, bár az izgalmasabb térképek jobban feldobják a csatákat, valamint mostantól az első és a második rész összes faja játszható benne, de persze csak ha rendelkezünk az első résszel, illetve a DLC-kkel is. A játék másik izgalmas módja a Mortal Empires hadjárat lesz, amelynek gigantikus kombinált térképén mindkét rész összes faja szerepelni fog, de ez csak később érkezik.

Ami a csekély mennyiségű negatívumot illeti, a kampánytérkép még mindig elég komolyan megterheli a gép teljesítményét, az AI irányította frakciók továbbra is elég lassan lépnek, bár ezúttal valamelyest meggyorsíthatjuk a dolgot, illetve azt is kiválaszthatjuk, hogy ezekből mit mutasson nekünk a rendszer. A sok játékos által kritizált ostromtérképek kisebbek, mint a franchise egyes régebbi részeiben, a diplomácia és a kereskedelem pedig továbbra is elég komolytalan. Egyszerre volt nagyon vicces és karaktergyilkos, amikor a velejéig romlott és nagyképű sötét elf boszorkánykirály, Malekith szokásos, végtelenül gonosz hangján úgy köszöntött, hogy „nem a megbocsátásra való hajlandóságomról vagyok híres,” majd gondolkodás nélkül elfogadta a békéért cserébe felkínált potom összeget.

Ezek az apróságok azonban nem sokat vonnak le a játék élvezhetőségéből, a Nagy Örvény megpiszkálásával pedig a Creative Assembly a Total War-széria valószínűleg legjobb kampányát tette le az asztalra. Ahogy a fejlesztő a játékhoz viszonyult, az sokban hasonlít ahhoz, ahogyan nemrég a Firaxis a War of the Chosen XCOM 2 kiegészítőt, az Arkane pedig a különálló Dishonored: Death of the Outsidert kezelték. Mindegyik játékra igaz, hogy egy amúgy is kiváló formulát a karakterbeli hiányosságok felismerése után szinte a tökéletességig fejlesztettek, bár a legtöbb hibát a három közül még talán így is a CA játéka hagyta meg. De szerencsére egy Total War: Warhammer-játék még biztosan érkezni fog, szóval lesz lehetőség ezt még tovább is fokozni.

Gondoljon bárki bármit is a Total War: Warhammer 2 üzleti modelljéről vagy a bevált, történelmi ösvényéről való letéréséről a fantasy irányába, azt nehéz lenne letagadni, hogy ez a stratégiai franchise egyik legjobb epizódja. Vagy, hogy a másik szemszögből is megközelítsem a dolgot: szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a legjobb Warhammer-videojáték, amely eddig készült.

A Total War: Warhammer 2 szeptember 28-án jelent meg, kizárólag PC-re. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.