Die by the Blade - Kritika

A videójátékok egyik legszélesebb körben alkalmazott szabálya, hogy a játékos karaktere, illetve annak ellenfelei nem halnak bele egyetlen találatba. Habár a játékok próbálnak ilyen-olyan szempontból minél realisztikusabbak lenni, a hit pontoktól nem tudnak szabadulni. Pedig ha valami, hát az tényleg nem túl valószerű, amikor a főhős néhány bekapott találatot követően ugyanúgy kommandózik tovább, mintha nem is érezné a testébe fúródott lövedékeket. Ez persze nem sok játékost zavar, mert elfogadtuk magunkban, hogy a HP egy szükséges furcsasága a játékoknak, ami megengedi, hogy véthessünk néhány hibát. Vannak viszont olyan játékok vagy játékmódok, melyeknek pont az lényegük, hogy bármibe belehalhatunk: ilyen például a Ghostrunner két része, vagy a Ghost of Tsushima Lethal nehézségi szintje. Izgalmas élmény, amikor tudod, hogy egyetlen rossz döntés a végzetedet okozhatja, és habár a legtöbb játékos valószínűleg nem vágyik az ezzel járó szenvedésre, vannak hozzám hasonló mazochisták, akiket vonzanak az ilyen kihívások.

Ezért találtam érdekesnek a Die by the Blade-et, ami lényegében egy 1v1 verekedős játék japán közelharci fegyverekkel, és aminek az a legnagyobb különlegessége, hogy akit eltalálnak benne, az rögtön meghal. Az ötlet már csak azért is remek, mert jól visszaadja a szamurájfilmek párharcainak végzetességét. Azt az érzést, hogy a szembenálló felek igazi kardforgatómesterek, akik olyan szintig fejlesztették a képességeiket, hogy egyetlen mozdulattal, de egyértelműen el tudják dönteni egymást között, hogy ki a jobb harcos. Mivel a Die by the Blade egy nagyon letisztult és lényegre törő játék, amit sok éven át fejlesztett a szlovák Grindstone Game, egészen biztos voltam benne, hogy, ha népszerű nem is lesz, a játék találni fog magának egy kisebb, ám lelkes rajongótábort. De most sajnos úgy néz ki, hamar a feledés homályába fog merülni.

A gond ott kezdődik, hogy a Die by the Blade túlságosan nyers. A menüje első ránézésre megtévesztően gazdagnak tűnik, mert külön ablak van az offline, az online és a single player játékmódokhoz, illetve az extrákhoz és a karakterek személyre szabásához is, de igazából nincs sok választásunk azt illetően, hogy miként akarunk játszani. Az offline például csak annyit takar, hogy a harcolhatunk egy másik játékos vagy az MI ellen ugyanazon az egy gépen, az online a meccskeresőt és a meghívásos PvP-csatákat jelenti, a single player pedig a turorialt, a gyakorlómódot és a „kihívásokat.” Kampány vagy történet egyáltalán nincs a játékban, így a harcrendszert a tutorialban kell elsajátítani, ami egymás után megmutatja az alapmozdulatok gombjait és a választható fegyverek szekvenciáit (lényegében kombóit). A „kihívások” szegmens pedig csak annyiból áll, hogy egymás után le kell győzni a random gépi ellenfeleket. Ez addig tart, ameddig meg nem halunk.

Ez a minimalizmus még akár jól is állhatna a játéknak, de ehhez kellett volna egy kiváló harcrendszer, ami elviszi a hátán az élményt. A Die by the Blade-ben viszont a kaszabolás meglehetősen kaotikus és frusztráló. Hasonló a rendszer, mint a For Honorben, vagyis az egymással szembenálló harcosok magas, középső vagy alsó állásban tartják a fegyverüket, egy támadást pedig akkor védenek ki, ha sikerül időben felvenniük a megfelelő állást. Ám a támadások veszettül gyorsak (főleg bizonyos fegyvereknél), az állásukat pedig csak későn jelzi a játék, így nagyon gyorsan kell reagálni rájuk. Ha jól időzítünk, hárítani is lehet, de ezt nehéz kivitelezni, a három mozdulatból álló szekvenciák pedig ugyan hatékonyak, de bosszantóan komplikált inputot igényelnek. Sok kombónál egyszerre kell különböző irányokba elhúzni a két analóg kart, méghozzá pontosan időzítve és gyorsan, emellett pedig az sem mindegy, hogy horizontálisan vagy vertikálisan vágunk a pengénkkel.

Ezt a játékot akár egy igazi, hardcore élménynek is fel lehet fogni, amit csak az fog élvezni, aki egy igazi szamuráj módjára, türelmesen elsajátítja az öt fegyver valamelyikének minden fortélyát. Egy ilyen játékos talán megláthatja a harcrendszer igazi mélységeit, de az a helyzet, hogy a Die by the Blade szinte egyáltalán nem ösztönöz arra, hogy ilyen sok energiát belefektessünk. A párbajok során XP-t és in-game valutát kapunk (ezt nem lehet igazi pénzből venni), amiből karakter- és fegyverskineket, valamint zászlókat és tauntokat lehet feloldani, de ezekből nincs sok és nem is valami látványosak. Vagy megpróbálhatunk az online ranglétrán versenyezni, de a meccskereső csak igen lassan talál nekünk ellenfelet (volt, hogy 15 percet várakoztam), mivel a SteamDB adatai szerint már 20 egyidejű felhasználója sem akad a játéknak. Mivel a Grindstone elnézést kért az X-en azért, hogy nem korai hozzáférésű játékként jelent meg a Die by the Blade, láthatóan ők is tisztában vannak azzal, hogy itt valami nagyon félrement.