Mary Poppins visszatér - Kritika

Walt Disney egyszer megígérte a Mary Poppins-rajongó lányainak, hogy egy napon filmet készít a varázslatos dadus kalandjaiból. Hogy ezt az ígéretet mennyire nem volt egyszerű betartania, arról pár éve filmet is készítettek Banks úr megmentése címen. A karaktert megalkotó írónő, P. L. Travers végül beadta a derekát, de híresen gyűlölte Disney megközelítését, a dalbetétektől kezdve a rajzolt állatokon át a papírsárkány-reptetésig. Megesküdött, hogy amíg ő él, addig nem gyalázhatják meg újra a teremtményét. A néhai Travers nem tudta megakadályozni a bő ötven évvel később elkészülő folytatást, melynek esze ágában sincs igazságot szolgáltatni az írónő számára, sőt igazából semmi mást nem akar tenni, mint visszahozni az 1964-es film varázsát.

A Disney az utóbbi években különösen nagy hangsúlyt fektet a régi klasszikusainak remake-elésébe és rebootolásába, ezért csak idő kérdése volt, hogy a leghíresebb rajzfilmjeik mellett előszedjék az anno 13 Oscar-jelölésből ötöt díjra váltó Mary Poppinst. A film amellett, hogy beindította a címszerepet alakító Julie Andrews karrierjét, technikai mérföldkőnek is számított, többek között azért, mert ebben először lehetett együtt látni hús-vér színészeket és rajzfilmfigurákat a nagyvásznon. A folytatás ötlete már a film bemutatása idején felmerült, de részben Travers heves ellenállása miatt nem készülhetett el. Egészen idáig.

A Mary Poppins visszatér ugyanúgy a Banks családról szól, mint az első rész, csak immáron a felnőtt Jane-t (Emily Mortimer) és Michaelt (Ben Whishaw) látogatja meg újra az egykori dadusuk. A testvérpár meg van róla győződve, hogy az a rengeteg mesebeli kaland, amit gyerekként átéltek Poppinsszal, valójában nem történt meg, csak a dadus jó mesélőkéjének köszönhető, hogy elhitték. Miközben Jane és Michael kétségbeesetten keresik az apjuk részvényeit igazoló dokumentumot, hogy ne foglalhassa le a bank a családi házat (a film a nagy gazdasági világválság idején játszódik), a varázsdada Michael félárván maradt három gyermekét szórakoztatja. Végül a gyász és a munka terhe alatt összeroppanó Michaelnek is meg kell tanulnia azt, amit pár évtizeddel ezelőtt az apjának: hogy még a felnőttek életébe is belefér az önfeledt játék.

A musical műfajában jártas rendező, Rob Marshall (Chicago, Vadregény) és a forgatókönyvet író David Magee (Pi élete) nem óhajtották újra feltalálni a spanyol viaszt. Bár hivatalosan folytatás, a Mary Poppins visszatér inkább érződik az eredeti film remake-jének. A dadus semmit nem változott azon kívül, hogy Andrewst az egyre felkapottabb Emily Blunt (A holnap határa, Hang nélkül) váltotta a szerepben; Dick Van Dyke kéményseprő karaktere helyett pedig az utóbbi évek legnépszerűbb musicaljének számító Hamiltonért felelős Lin-Manuel Miranda játssza a rejtélyes lámpaoltót, aki régebbről ismeri Poppinst. A történeti elemek is megfeleltethetők az eredeti filmnek: megint a bank a főellenség, ugyanúgy van benne festményben játszódó animált-élőszereplős jelenet és a londoni munkások nagy táncbetétje sem maradhatott el. A körülmények persze mások, de lényegében nincs semmi új a nap alatt.

A legnagyobb különbség, hogy míg az eredeti film úttörő volt, a Mary Poppins visszatér ugyan kellemesen nosztalgikus, de azért meglehetősen avítt. Szó sincs arról, hogy ne nézne ki az egész film gyönyörűen: szemkápráztatóan szépek a kosztümök, a díszlet és az animáció is. Azonban mostanában nem sűrűn látni ilyen régi vágású filmet a mozikban, és a Mary Poppins visszatér nézése közben nem éreztem azt, hogy ez olyan nagy baj lenne. A Disney idén két gigaköltségvetésű élőszereplős családi filmet is bemutatott a Mary Poppins visszatér mellett, és mindkettő kritikai és anyagi bukás lett. Poppins kalandja ugyan fényévekkel jobb, mint a nézhetetlenség határát súroló Időcsavar vagy A diótörő és a négy birodalom, de lehet, hogy a Pixar vagy a Sony felnőtteket és gyerekeket egyszerre kiszolgáló animációs alkotásai mellett a hagyományos élőszereplős családi filmek ugyanúgy kimentek a divatból, mint a kardozós-nyilazós történelmi fikciók (Lásd: az Arthur király: A kard legendája és a Robin Hood bukása). Persze az csak a hivatalos bemutató után fog eldőlni, hogy valójában mekkora nézői igény van a Mary Poppins visszatérre.

A folytatás akármennyire is hatásosan másolja az eredeti filmet, mégsem tud a nyomába érni. Emily Blunt apait-anyait belead a szerepbe, de míg ő csak eljátssza Mary Poppins, Julie Andrews maga volt a szuperdadus. A zene sem ér fel az eredetihez, bár az élményen bizonyára rontott a magyar szinkron is, hiszen azon túl, hogy a dalszövegeket nehéz követni, a szájra igazítás finoman szólva sem sikerült valami jól. Az viszont nem a szinkron hibája, hogy a zenei betétek között nincs egyetlen olyan fülbemászó dallam sem, mint a Spoon Full of Sugar vagy a Chim Chim Cher-ee.

Akármennyire is ügyesen összerakott film a Mary Poppins visszatér, egyedül annyiban tudja felülmúlni az 1964-es filmet, hogy ezt meg lehet nézni a moziban. Aki nem ragaszkodik a nagyvászonhoz, az jobban jár, ha ehelyett inkább elindítja otthon a lejátszóban a Mary Poppinst.

A Mary Poppins visszatér december 20-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.