Arthur király: A kard legendája - Kritika

1998-ban, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső elkészülte, majd a 2000-es Blöff után azt hittük, új rendező legenda van születőben Guy Ritchie személyében, aki klipszerű vizuális stílusával, remek karaktereivel és sajátos humorával egyszerre sózott oda a brit gengszterfilmek műfajának és lopta be magát a szívünkbe. Aztán persze gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ahogy Ritchie kimozdul a füstös londoni pubok és a kisstílű bűnözők szórakoztató világából, gyorsan elbizonytalanodik rendezőként, és bár markáns, a beállításokkal, kameraszögekkel és a belassításokkal-gyorsításokkal könnyeden eljátszó stílusával egyfajta iskolát teremtett, ez a fajta bravúroskodás is gyorsan üres varázslattá válik valódi tartalom híján.

Be kell valljam: kedvelem Guy Ritchie munkásságát. Jelen esetben pedig egyáltalán nem mellékes ez a személyes vonatkozás, mert aki hasonlóan áll hozzá a brit fenegyerekhez, az megtalálja majd a maga kis szórakozását legújabb mozijában, az Artúr-mondakört kmmm... sajátságos módon feldolgozó Arthur király - A kard legendájában. Mert a fantasy körítés és a trailerben látott hatalmas harci elefántok (melyek amúgy csak másodpercekre tűnnek fel) ne tévesszenek meg senkit, Ritchie nagyjából ugyanazt akarja eladni nekünk, mint az A Ravasz, az Aggyal vagy éppen a Blöffel sok évvel ezelőtt, csak jóval kevésbé működőképes műfaji köntösben.

Merthogy a Ritchie által megálmodott kora középkori Londinium nem sokban különbözik attól a Londontól, amiben Penge Borisz, Golyófogú Tony, a Török és megannyi kétes elem, bűnöző, csempész és kétballábas bérgyilkos téblábol, és melyet annyira szeretünk harsányságával, bunkóságával és tökösségével együtt. Persze a tét ezúttal jóval nagyobb holmi 86 karátos gyémántnál. A fiatal Arthur (Charlie Hunnam) mit sem tud királyi származásáról: gyerekkora óta az utcákon nőtt fel, ahol nemcsak a harc, hanem a csibészség mesterévé is vált. Fiatalemberként már jól menő kupit üzemeltet, a király emberei félve tisztelik, bandája tagjai pedig tűzbe mennének érte. Ám minden megváltozik, mikor Arthur kihúzza a sziklába ragadt Excalibur kardot a helyéről, amivel akarata ellenére is a kegyetlen és hataloméhes Vortigern király (Jude Law lubickol a szerepben) elleni lázadás vezérévé válik jogot formálva az őt megillető trónra.

Talán nem meglepő, de A kard legendája addig működik igazán, amíg bemutatja, hogy a kis Arthur miként edződött az alvilág egyik helyi urává, és bizony mondom néktek, sokkal szívesebben követtem volna nyomon a bordélyházat vezető ifjú és a bandája kalandjait, apró-cseprő csetepatéit a gyökér vikingekkel vagy a helyi rendfenntartó erőkkel, semmint az utána következő fantasyvel hintett ügyetlen legendaépítést. Mert Ritchie ebben az alvilági közegben él igazán, olyannyira, hogy képes ezért még az Artúr-legendát is a saját képére formálni, és ezt meg kell hagyni, jól csinálja. Minden jellegzetes elemet megkapunk itt az őrült tempójú vágásoktól a vizuális gageken át a nyers humorig a szokásos formában, de működik, ahogyan a hangulatteremtés is. A karakterek bár egy-egy szóval jellemezhetők, de ennek ellenére is simán kedvelhető és autentikus figurák (olyan "gájricsisek", na), és ez a miliő könnyen elbírja a vaskosabb humort és a vagánykodást.

Ám a nagyívűnek szánt, mi több, egy tervezett többrészes filmes univerzum felvezetéseként szolgáló történet és a mitológia felfestése feltűnően zavarta Ritchie-t. Nem is tudott mit kezdeni vele, láthatóan nem érzi igazán a műfajt, fantasyhez illő grandiózusságról, erős karakter- és világépítésről egy pillanatra sem beszélhetünk, így szét is hullik a film. Egymást követik a logikai bukfencek, a teljesen funkciótlan (Arthur beavatása a szörnyek szigetén...) vagy súlytalan jelenetek, az események forgatagában pedig totálisan elvesznek az addig megkedvelt szereplők, olyannyira, hogy csak a végén döbbenünk rá, hogy a Charlie Hunnam által egész karizmatikus módon megformált Arthur mellett vállvetve küzdők tényleg a kerekasztal későbbi lovagjai lettek. Azt már talán meg se kell említeni, hogy A kard legendája női szereplői a Ritchie-filmekhez "méltó" módon súlytalanok, ami jelen esetben igen problémás, hiszen az Astrid Berges-Frisbey által vékonyan alakított máguslány, Guinevere fontos szereplő a történetben. Vagyis az lett volna.

Nem mondom, legalább az akció néhol a helyén van, és a dübörgő zenére vágva olykor el is kapja az embert, de sajnos ezek ritka pillanatok. Leginkább azért, mert a többi csata miszlikre van vágva és olyan sötét, hogy gyakorlatilag követhetetlen, hogy mi történik a vásznon, így ha egy jó tanácsot elfogadtok, semmiképp nem 3D-ben nézitek a filmet, mert a szemüveg még tovább ront a helyzeten, amúgy meg nem maradtok le semmiről. És akkor se sokról, ha kihagyjátok az Arthur király - A kard legendáját, bár ahogy említettem, a Guy Ritchie-rajongók még ebben a szokatlan környezetben is megtalálják majd a számításukat valamelyest a popcorn hegyeken túl.