Jojo Nyuszi - Kritika

Az új-zélandi független filmesként kezdő Taika Waititi a Thor: Ragnarök megrendezése után végleg beköltözött Hollywoodba, és a könnyed szuperhőskaland után rögtön elővette az egyik legsúlyosabb történelmi traumát, hogy leöntse azt a rá jellemző játékos humorral. Meglepő módon a merész kísérlet sikeres lett.

Lassan Waititi védjegyévé válnak azok a gyerekhősök, akik minden energiájukkal próbálják utánozni a "nagyokat", ezzel a legmérgezőbb viselkedésformákat elsajátítva. Az életrajzi ihletésű Boy címszereplője a piti bűnöző apjától veszi át a rossz mintákat, a Vademberek hajszája árva főhőse pedig a tévében látott gengsztereket isteníti. A náci Németországban élő Jojo édesapja a fronton van, úgyhogy a fiú a legközelebbi mintaképet veszi alapul: Adolf Hitlert. A tízéves Jojo (Roman Griffin Davis) olyannyira imádja a Fürhrert, hogy még egy képzeletbeli barátot is mintáz róla, aki segít neki eligazodni a néha zavarossá és félelmetessé váló fasiszta ideológiában.

Jojo minden tud a zsidókról: hogy szarvuk és kígyónyelvük van, továbbá képesek megtámadni az ember elméjét. Alig várja, hogy a Hitlerjugend tagjaként egyszer majd ő is elfoghasson egyet az árják legnagyobb ellenségéből, és a legfőbb vezér személyi testőrévé váljon. Azonban egy baleset keresztbe tesz a terveinek, és miközben otthon lábadozik, rettenetes felfedezést tesz: az anyja (Scarlett Johansson) egy hús-vér zsidó lányt (Thomasin McKenzie) rejteget a falak mögött. A saját családja veszélyeztetése miatt nem adhatja fel a titkos lakót, így kénytelen őt jobban megismerni, ami egyre keményebb próbák elé állítja a náci jelszavakra épülő világképét.

Örök érvényű kérdés, hogy lehet-e viccelni Hitlerrel és a német fasizmussal. Charlie Chaplin erre már 1940-ben igennel felelt A diktátorral, és számtalan filmes követte a példáját, A producereket rendező Mel Brookstól kezdve az Iron Sky-filmek alkotógárdájáig. A téma érzékenysége miatt persze mindig lesznek olyanok, akik ízléstelennek fogják tartani a poénokat, de a náci szatírák kiválóan alkalmasak arra, hogy megfosszák erejüktől a történelmi rémalakokat. A humornak pedig csak egyetlen szabálya van: mindig felfelé kell ütni. Ezt Waititi is nagyon jól tudja, aki élvezettel neveti ki a nácizmust, de az elszenvedőihez végtelen empátiával viszonyul.

Az "elvakult náci rádöbben arra, hogy a zsidó is csak ember" koncepció egyáltalán nem működne, ha hősünk nem egy gyerek lenne. Naná, hogy meg akar felelni a rocksztárként ünnepelt Hitlernek! Naná, hogy menő egyenruhába öltözve akar katonásat játszani! Naná, hogy tagja akar lenni a szupermenő ifjúsági szervezetnek! Naná, hogy úgy gondolkodik a világról, ahogy azt a fejébe verték! A német fiatalok a valóságban sem azért csatlakoztak tömegével a nácikhoz, mert mindegyikük zsidókat akart ölni, hanem mert tartozni akartak egy közösséghez - elég volt megnézni Leni Riefenstahl hírhedt propaganda-dokumentumfilmjét, Az akarat diadalát ahhoz, hogy azonnal el akarj menni a világ legjobb helyének tűnő Hitlerjugend-táborba.

Nincs szükség morális engedmények tételére ahhoz, hogy együtt tudjunk érezni a szobáját horogkeresztekkel kiplakátoló Jojóval, hiszen már az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy a szájából elhangzó szörnyű mondatok köszönőviszonyban sincsenek a valódi jellemével. Mi sem jelzi jobban a saját bizonytalanságát az egész náci ideológiát illetően annál, hogy egy képzeletbeli Hitlert kellett létrehoznia ahhoz, hogy valaki megmutassa neki a "helyes" utat. Waititi lubickol a tíz éves gyermek fejéből kipattant diktátor szerepében, de szerencsére meg sem próbálja elvenni a reflektorfényt a film főhőse elől; csak az a feladata, hogy érzékeltesse, hányadán áll éppen Jojo a fasizmussal.

A Jojót alakító Roman Griffin Davis egyszerűen fantasztikus, pedig élete első filmszerepéről van szó - Waititinek vagy remek szeme van a tehetségek felfedezéséhez vagy ő hoz ki csodás alakításokat a gyerekszínészeiből. Scarlett Johansson imádnivalóan bohóckodik Jojónak és a közönségnek, miközben szemében látjuk az anya tragédiáját, aki tehetetlenül nézi, hogy a valaha kedves gyermekét teletömik gyűlölettel. Thomasin McKenzie (Ne hagyj nyomot!) pedig mesterien követi le Jojo nézőpontját, és horrorisztikus szörnyből válik fokozatosan a legszebb lánnyá a világon.

A Jojo Nyuszit kezdetektől fogva "gyűlöletellenes-szatíra"-ként reklámozták, pedig ennek a szokatlan műfajleírásnak inkább csak az első fele igaz. A film ugyan rengeteget élcelődik a nácikon és a fasiszta ideológián, de nem a Sam Rockwell-Alfie Allen-Rebel Wilson nácihármas marháskodásai az igazán emlékezetesek, hanem azok a jelenetek, amik minden gúnytól mentesen, őszintén szólnak a jóság fontosságáról. Ha pedig "a szeretet győzedelmeskedik a gyűlölet felett" üzenetet valaki túl szentimentálisnak ítélné egy náci vígjátékhoz, érdemes megnéznie A diktátor zárómonológját.

A néhol már Wes Anderson-i cukiságba hajló stílust persze nem minden gyomor tudja bevenni, de a Jojo Nyuszi nem marad végig gyerekmese. Waititi mindig is szerette vegyíteni az infantilis humort a sötét témákkal, és még ha nem is merészkedik túl nagy mélységekbe, idővel szembesíti Jojót a fasizmus valóságával és a háború borzalmaival. Hiába a második háborús kontextus, a fiatalok radikalizálódásának problémája, a gyűlöletpolitika hatásossága és a populizmus veszélye ugyanúgy aktuális 2020-ban is. A Jojo Nyuszi viszont ahhoz túl bájos, hogy politikai kiáltvány legyen: nem mond semmi újat vagy radikálisat a fasizmusról és nem váltja meg a világot. Nem több egy megható felnövéstörténetnél, de annak kiváló.

---

A Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit) 2020. január 23-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.