Robin Hood - Kritika

Robin Hood, ahogy még nem láttad. Modern ruhák, fényűző rave-ek és sorozatlövő számszeríjak: de nem csak a körítés anakronisztikus, a történetre sem lehet ráismerni - ahogy erre a narrátor is figyelmeztet: ezúttal nem mesét kapunk, hanem... egy tudja fene, mit. Talán egy animés túlzásokkal teli, deszkás-graffitis jellemű címszereplővel, iszonyúan túldimenzionált segítőkkel és ellenlábasokkal felvértezett, gyökértelen és fékevesztett akciómasszát, melyben a címszereplő (Taron Egerton) hadat üzen Nottingham bírájának (Ben Mendelsohn), amiért az mindenkit kiforgat vagyonából, hogy egy arabok elleni kereszteshadjáratban még jobban megszedje magát. Van itt ambíció, kérem!

Tudjátok, úgy, mikor összegyűjtöd a legelvetemültebb haverjaidat, nappalidban várat építesz chipsből és alkoholból, aztán benyomod a világ legócskább filmjeinek egyikét, hogy hangos tapssal és ovációval köszönthesd annak leggyilkosabb jeleneteit. A Robin Hooddal viszont vigyázni kell, ha ivós játékot akarunk szervezni rá arra alapozva, hogy akkor iszunk, ha elveti a sulykot, ugyanis ez nagyjából az első negyedórában totális lerészegedéshez vezetne, és az igazán cupákos szcénák csak ezt követően érkeznek.

Mi nem vagyunk semmi rossznak az elrontói: alapból teljesen üdvözítő, ha egy stúdió úgy dönt, hogy aprópénzből összerak egy eszeveszett trashparádét, melyet úgy tömhetünk magunkba, mint egy vödörnyi popcornt, a gondok ott kezdődnek, hogy a Lionsgate kemény 100 millió dollárt eltapsolt erre a filmre (melyet nem mellesleg itt Magyarországon forgattak), így aztán az igazi nevetség tárgya maga a stúdió, nem pedig ez a végtermék, amit a vászonra raktak.

Mert mégis, ezt hogy gondolták? Fogták egy teljesen kezdő író szkriptjét, ráeresztettek egy másik kezdőt, majd az írást átadták egy olyan rendezőnek, aki még soha nem dirigált játékfilmet. Ráadásul filmjükkel minden idők egyik legismertebb történetét fordították ki és ruházták fel teljesen koridegen elemekkel. Nincs kimondva, de állítólag a film egy alternatív idősíkon játszódik valamikor a világégés után, melynek romjaira egy középkori társadalom épült, magával hozva némi modernizációt is. Ki ne adna egy ilyen ötletre és ilyen alkotók kezébe 100 millió dollárt?!

A szereposztás egyébként biztató lehet: Taron Egerton a tőle megszokott pofátlan csibészséggel akciózza végig jelenetei 90%-át, a maradék 10%-ban pedig a párbeszédekkel viaskodik olyan fejet vágva, mint aki csak most döbbent rá, hogy körülötte minden bűzlik. Jamie Foxx játssza mentorát, akinek ellenséges arab katonaként egy pillanatig sem okoz gondot elvegyülni az angolok között, habár a forgatókönyvírói hanyagság okán ebben a filmben már nem léteznek akcentusok és a bőrszínek sem jelentenek problémát - de tudjátok, mit, fogjuk ezt is a poszt-ap környezetre! Mindenesetre Foxx egyfajta kiképző-őrmesterként képzeli el a mentorkodást, és úgy üvölt, mint aki decibelre kapja bérét. De ezek ketten simán elbújhatnak Ben Mendelsohn mögött, aki iszonyú sokoldalú színész, manapság mégis sportot űz abból, hogy lehetőleg minden hollywoodi film főgonoszát ő játszhassa el. És soha nem volt még ennyire nagy rohadék, mint ebben a filmben: olyan dumákat vág hőseink fejéhez, hogy azoktól még egy börtönviselt buszsofőr is elszégyellné magát. Őt aztán nem lehet utálni, pedig neki pont az lenne a feladata...

A film valóságtól elrugaszkodó, kimódolt akciójeleneteit élvezni egyéni preferencia kérdése, történetét legyűrni viszont elég nagy kihívás - kezdve azzal, hogy Foxx azért hajózik egy teljesen idegen és ellenséges világ szívébe, hogy ott egy, azaz egyetlen embert meggyőzzön arról, hogy álljanak bosszút egy egész hadseregen, folytatva azzal, hogy Nottingham bírájának tettestársa, a bíboros (F. Murray Abraham, azaz a fazon, aki kinyírta Mozartot) simán beavatja legalattomosabb tervébe Hoodot, mert az kb. megdicsérte a tunikáját, befejezve azzal, hogy Foxx simán meggyőzi arról Hoodot, hogy kerülje el egykori aráját, mert bajba sodorja, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy az is az ellenálláson dolgozik, szóval nem kell őt sehová se sodorni.

Most mondhatnátok, hogy ezeket a filmeket nem a történetükért nézzük, és tudjátok, mit, igazatok van: karóra szúrt szalonnával és pehelycukorral kell beülni ezekre a mozikra, melyek olyan égést produkálnak, melyek bármely tábortűzzel versenyre kelnek. És ha úgy vesszük, ez tök szórakoztató.

A Robin Hood december 6-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.