Spintires: MudRunner - Kritika

Tudom, hogy nem egy bátor állítás, de azt hiszem, kétféle ember van: aki elkezd játszani a Spintires MudRunnerrel, és azt mondja, hogy ez valami borzalom, unalmas és ronda, hagyom is a fenébe, illetve aki beleveti magát a sárba, beül ezekbe a hatalmas, szocialista kort idéző járgányokba, ráérez a játék ízére, és rögtön elkezdi áldani a fejlesztők nevét, amiért kitalálták ezt a remek mókát. Utóbbiak elég sokan voltak, ugyanis amikor 2014 nyarán, még a Steam Early Access keretében megjelent a Spintires, nem kevesen ruháztak be rá, bár az már más kérdés, hogy ki mennyire volt elégedett, mert azért a Steamen szép számmal voltak olyanok is, akik bátorkodtak megjegyezni, hogy olyan ez az egész, mint egy pofás techdemó, nehézkes irányítani, és a tartalom sem túl vaskos benne.

Nincs amúgy ezzel baj, főleg azért, mert például az eredeti játék tulajdonosai 50 százalékos kedvezménnyel csaphatnak le erre a kiadásra, és ez még barátok között is jó ajánlatnak számít. De az igazi kérdés persze az, hogy megéri-e egyáltalán beruházni a MudRunnerre, és nem csak a világéletükben szovjet járgányokért rajongó férfiak és nők fogják élvezni, ahogy felbőg a motor (ennek kifejezetten parádés hangja van), majd mindjárt bele is hajtunk a sárba. Nos, a válasz elég komplikált, mert hiába pakoltak új tartalmat a játékba, a benyomás továbbra is az, hogy itt egyszerűen nincs elég tennivaló. Ez leginkább csak hosszú órák után jön elő, ugyanis kezdetben valószínűleg senkit nem zavar, hogy a játékmenet kissé monoton. De hosszú távon ide-oda menni, fát cipelni ezekkel a szemtelenül nagy járgányokkal nem túlságosan változatos elfoglaltság.

Nem azt akarom mondani, hogy a Spintires ne volna élvezetes és ne alapulna egy piszok jó alapötleten (menjünk el keletre, a senki földjére, nehezen megjárható tájakra, és üljünk be a mindenki által vágyott járgányokba), merthogy ez nem igaz. Immár tizenkilenc járgány szerepel a játékban, ami tizenhárommal több, mint amennyi az eredetiben volt, és ezek a monstrumok (van itt KrAZ, Gaz, UAZ, és még megannyi jármű) eltérő képességekkel bírnak, így van amelyikkel alig tudunk majd haladni a terepen, van, amelyik pedig bár sokat fogyaszt, könnyebben veszi az akadályokat. Mindezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a MudRunner mindenképpen változatosabb élményt nyújt, mint „elődje”, bár nyilván nem úgy kell rá gondolni, mint mondjuk egy Forzára, amelyben több száz autó közül választhatunk.

Amit szinte mindenki dicsért már 2014-ben is, az a játék fizikája, és csak bizakodásra adott okot, hogy a fejlesztők ígérete szerint még realisztikusabbá tették az alkotásukat. Nem füllentettek, tényleg brutálisan jó nézni, ahogy egy-egy járgány belehajt a sárba, próbál onnan kijönni, elindulni, de nem sikerül, és így tovább. Csodás bámulni, ahogy belehajtunk a pocsolyába, rögtön sáros lesz a jármű oldala, majd nagyokat szenvedünk, hogy abszolváljuk a feladatot. Nyilván csak az tudna mértékadó véleménnyel szolgálni, aki a fél életét ilyen járgányok vezetésével töltötte, de szerintem a játék ezen részével semmiféle probléma nincs, talán csak annyi, hogy néha túlzottan is nehéz, egy-egy feladattal hosszú perceket is eltöltünk majd, mire sikerül továbbhaladni. A nehézség egyébként is jellemző a MudRunerre, van, amikor majdhogynem olyan szenvedéssel jár egy feladat teljesítése, mint például a Cuphead esetében.

Ami már kevésbé meggyőző, az a kamerakezelés, amin elvileg szintén javítottak, bár én csupán azt vettem észre, hogy kaptunk belső nézetet is. Ez persze nem valami lehengerlő, lévén a műszerfal annyira elnagyolt és nehezen vehető komolyan, hogy egy autós szakember biztosan csak nagyokat kacagna, ha látná, ám ezen kívül sajnos továbbra is rémesen zavaró, ahogy rendre a kamerával szenvedünk, mert beakad, nem látunk rendesen előre, nem tudjuk úgy forgatni, ahogy szeretnénk. Mondani sem kell, hogy egy ilyen játéknál – legyen akármilyen nehéz szimulátor is – igenis fontos volna az áramvonalas kamerakezelés, amit egyelőre nem kapunk meg, és ez sokakban erősítheti az érzést, hogy tulajdonképpen egy techdemóért fizetett pénzt.

Pedig szó sincs ilyesmiről, mert bár ugyan mindössze hat térkép van, mire ezeken és a feladatokon átverekedjük magunkat, simán elmegy 15–20 óra, és akkor el lehet indulni a Challenge-mód és multiplayer felé. Előbbinél kilenc térképet, és olykor meglepően élvezetes feladatokat kapunk, akik pedig szeretik az ilyesmit, hajthatnak arra, hogy mind a kilenc térképet három csillagosra teljesítsék, bár egy idő után azért ez is erősen monoton tud lenni. A többjátékos részleget pedig maximum négyen játszhatjuk, és bár ehhez nincsenek új vagy más pályák, kétségkívül ad egyfajta változatosságot a játéknak, ha bekapcsolódunk valahová, vagy többen összeállunk, és egyszerre kezdjük el teljesíteni a feladatokat.

A Spintires MudRunner PC-re, PS4 és Xbox One-ra jelent meg, mi a Microsoft konzolján teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.