Sonic Mania - Kritika

Hosszas gondolkodás után jutottam arra, hogy akkor volna igazán autentikus ez a cikk, ha csupán egyetlen, nagyon rövid mondatból állna. Lehetne félkövérrel szedni, akár 100-as betűmérettel is, ám mindössze csak annyi lenne benne: „ne gondolkozz, vedd meg!” Igen, nyilván a Sonic Maniát, és azért, mert egyszerűen jó, bár ez elég visszafogott megfogalmazás. Persze, az a nagy helyzet, hogy ennyiből semmiképpen sem állhat a cikk, sajnos. Pedig meg vagyok róla győződve, hogy sok mindent elmondana arról, mit érez az egyszeri játékos, amikor elindítja a Sonic Maniát: egyszer csak ott találja magát a gyerekszobában/nappaliban, valami ősrégi tévé előtt, ami alatt természetesen valami ősrégi Sega-konzol (oké, nyilván a Mega Drive) pihen, amiben egészen nyilvánvaló módon az egyik Sonic-kaland fut.

Azt hiszem, ebből is egyértelmű: a Sonic Mania maga a nosztalgiabomba. A Sega ledobta közénk, mi pedig most úgy örülünk neki, mint fiatal gyerek a legelső Sonic-játékának. Nem kérdés, ebben vastagon benne van a Sega keze is, hiszen ők voltak azok, akik tulajdonképpen hosszú éveken át egyetlen normális Sonic-játékot sem tudtak kiadni. Próbálkoztak ezzel, próbálkoztak azzal, jöttek a 3D-s epizódok, és még ezernyi más, de ezek nem tudták megközelíteni azt, amit a játékos a kilencvenes években érezhetett, amikor leült a Sonic the Hedgehog elé. Azért beszélek ilyen furcsa feltételes módban, mert nekem ezek a kalandok csak később jöttek, bár az élmény nyilván ugyanolyan volt. Szóval, csak azt szeretném mondani, hogy a Segának végre volt esze, és hagyta, hogy a korábban saját szakállára egészen pompás átiratokat készítő Christian Whitehead csináljon egy Sonic-játékot, ami nem akarja magát másnak mutatni, mint ami valójában. Egy főhajtás az eredeti Sonic előtt, jelzés az idősödő gamereknek, hogy nem hagytunk el titeket, és közben üzenet a fiatalabb generációnak, hogy nézzétek, egykoron ilyen játékok készültek, és ugye, hogy nem voltak olyan rosszak?

De nem akarom azt állítani, hogy a Sonic Mania csupán egy felújítás, egy, a kilencvenes évekből portolt termék volna, amiben semmi újdonság nincs. Nem, ez nagyon nincs így. Mégis, a játék sok tekintetben megidézi az eredeti Sonic-programok hangulatát: már amikor belépünk a menübe, tapasztaljuk ezt. Tiszta retro minden, legalábbis manapság ezt mondanánk, és ebben nincs semmi lekicsinylő: megszólal az eredeti zene, szinte dübörög, miközben máris ott vagyunk az első pályán, pontosabban zónában, és Sonic éppen úgy kezd el futni, rohanni, mint a klasszikus, még jó Sonicokban. És így fog rohanni a 12 (+1) zóna mindegyikén, és hát ha valamit ki kellene emelni a játék megannyi remek eleméből, akkor éppen ez volna az, hogy a lendület, ami sok-sok Sonic-játékból hiányzott, most nagyon is megvan.

Vélhetőleg ez fog beszippantani sok játékost rögtön, és ebben ott van az is, ami valamennyire hozzátartozik a Sonic-játékokhoz: gyakran magunk sem tudjuk, mit csinál a karakter, annyira gyors az egész. Viszont ez nem is igazán lényeges, hanem az, hogy végre megint élvezetes, ahogy a kék sündisznó végigrohan a pályákon, gyűjti a karikákat, mi pedig próbáljuk elérni, hogy nehogy véletlenül nekimenjen az ellenfélnek, meg minél több pontot szerezzen minél jobb idő alatt. Erről szól a Sonic Mania, hisz erről szóltak azok a Sonic-játékok is, amelyeket lehetett szeretni.

Aminek még örülni tud az ember, hogy a Sonic Mania nem egy könnyű játék. Talán lesznek olyanok, akik egyetlen nap alatt simán a végére jutnak, de ők is „beleütköznek” abba, hogy ha szeretnék kimaxolni, akkor sokszor neki kell futni egyes pályáknak, mivel azok némely része csak a két opcionális karakter, Knuckles (vele rejtett helyeket érhetünk el) és Tails (vele meg repülgetni tudunk) segítségével teljesíthető – szerencsére nincs több, teljesen feleslegesen a játékba importált, a kutyát nem érdeklő karakter. A történetben egyébként Sonic ősellensége, Doctor Eggman okoz galibát, mikor a különleges képességeket nyerő robotikus hadseregével megszerzi a mágikus képességekkel bíró Phantom rubint, amivel az idő különböző pontjaira repíti vissza a villámléptű triót. Mese nincs, meg kell állítani az őrült doktort, mielőtt valami nagyon rosszra használná a követ.

Van ellenben új és régi keveredése, hiszen a Sonic Maniának ez adja az alapját: ott van a régi, pixeles, 2D-s látvány, ami – és tudom, tudom, furcsa, hogy ezt mondom –, egy mai Full HD tévén is remekül fest. Egyszerűen jó ránézni a színesebbnél színesebb világokra, a pompás pályákra. Van tehát a régi, ami emlékeket ébreszt az emberben, és ez a pályák felépítésében is visszaköszön, hiszen rejtett utalásokkal, klasszikus pályák (pl. Green Hill Zone) átemelésével is találkozunk bőven. Ugyanakkor a másik oldalon meg ott van az új, mivel a zónák egy része teljesen friss, nem valami lélektelen átrajzolás, noha nyilván sok-sok eleme ismerős lesz az igazi rajongóknak.

A Sonic Mania Xbox One-ra, PS4-re, PC-re és Nintendo Switch-re jelent meg. Mi Xbox One-on teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.