Sniper Elite 4 - Kritika

Megpróbálok minél pontosabb találatot bevinni, ezért lelassítom a szívverésem, egyenletesebben veszem a levegőt, és érzem, hogy már könnyebb is kijelölni a célpontot. Ott van a sziklák között, nem messze a tengertől, tudom, hogy mindössze egyetlen találat is elég, és már vége. Jön egy repülőgép, most kell lőni, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja: célzás a fejére, de nem a sisakjára, elindul a golyó, érzem, ahogy közelít felé, aztán bumm, loccsan szét minden. Semmi nesz, nem figyeltek fel rám, de hát miért is tennék, elvégre én vagyok Karl Fairburne, már Észak-Afrikában is én voltam a mesterlövészek ásza.

Elnézést a hosszas bevezetőért, csupán érzékeltetni szeretettem volna, milyen pillanatokat él át az ember a Sniper Elite 4-ben. Persze, aki játszott már valaha is a Rebellion sorozatának bármelyik darabjával, alighanem tudja, hogy a Sniper Elite az ilyen csodás, olykor előre megkoreografált pillanatok játéka, ahol lehet rohanni, lehet egy Thompson-géppisztollyal is játszani a királyt, csak egyszerűen nem élvezetes. Mert ez mégiscsak egy (hellyel-közzel) taktikai, mesterlövészes játék, ahol a legjobban akkor jár a játékos, ha csúszik-mászik, bujdos a fűben, és távolról, okosan megtervezve küldi a túlvilágra az ellenfeleit. Hogy a sorozat szépen fejlődött, és a harmadik részre egy egészen klassz alkotássá vált, nos, az nem kérdés, vagy legalábbis nem képezi most vita tárgyát. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az Afrikában játszódó résznek ne lettek volna hibái (ó, hogyne lettek volna!), ám a mesterlövészpuska kattanásával teli élményt egészen sok minden felülírt.

És hát ugyanez igaz most a negyedik részre, azzal a kiegészítéssel, hogy a három év mégiscsak három év, a fejlesztgetések, javítgatások, előrelépések szépen meglátszanak az új epizódon – s ezzel nem arra akarok utalni, hogy a Sniper Elite 4 egy turbósított harmadik rész volna. Nem az. Bár ha a történetet nézem, rögtön rávágnám, hogy dehogynem az, hiszen ennyire egyszerűcske, forgatókönyvírói fantáziát a lehető legcsekélyebb mértékben sem mutató sztorit azért nem illik elsütni. Megint jönnek ugyanis a nácik, megint itt egy veszélyes fegyver (1943-ban járunk), de mi megint megérkezünk egyszemélyes felmentőseregként, és patetikus pillanatokkal teli jelenetekben megmentünk mindenkit. Haha.

Hogy a Sniper Elite-sorozatnak soha, de soha nem a cselekmény volt az erőssége, azt sajnos már megszoktuk, de az emberben mégiscsak ott motoszkál a gondolat, hogy a negyedik részre illett volna valami komolyabbat összehozni, mert így rendre azon kapom magam, hogy az átvezetőket szeretném gyorsan átugrani. Igazi déjà vu, a Sniper Elite III közben is hasonló érzés fogott el sokszor.

De ha az ember képes túltenni magát a sztori nem túl elmés voltán, nos, akkor máris ott találja magát Olaszországban a visszatérő, faarcot oly gyakran vágó Karl Fairburne-nel, és úgy érzi, hogy minden a legnagyobb rendben. Mert szép volt Afrika, de milyen szép Olaszország! És még csak nem is Firenzében, a világ legcsodásabb városában, Rómában vagy épp a mesés toszkán területeken vagyunk, hanem valahol a tenger közelében, sziklák, kisebb házak, olykor hegyek mellett visz az utunk, és persze itt bukkannak fel a gonoszabbnál gonoszabb nácik is. A Rebellion a helyszínválasztás tekintetében valamit nagyon jól csinált: a nyolc pálya alatt egyszer sem éreztem, hogy unatkozom, hogy érdektelen a táj, hogy mennék már máshová. Hiába, Olaszországgal mindent el lehet adni, na! De persze ehhez az is kellett, hogy minden egyes pályára kitaláljanak valami apróságot a fejlesztők: az egyiken például egy rendszeres időközönként elsütött fegyverrel szinkronizálhatjuk össze lövéseinket, hogy ne fedezzenek fel, a másikon meg a partközelben cirkáló, állig felfegyverzett hajók hoznak izgalmas frissességet a játékmenetbe.

Persze fontos az is, hogy a Sniper Elite 4 tulajdonképpen egy nyílt világú alkotássá vált. No nem egy GTA V-re vagy Assassin’s Creedre kell itt gondolni. Kicsit olyan az egész, mintha a legújabb Hitman-széria valamelyik epizódjával játszanánk: a pályák mindegyike bejárható, kapunk egy viszonylag nagy területet, s mi döntjük el, miként akarjuk megoldani a feladatainkat. Ha szeretnénk, felmászunk valamelyik ház tetejére, majd innen kezdjük el likvidálni az ellenséget, de ott van az a módszer, hogy lopakodunk, ajtótól ajtóig megyünk, és szépen, fokozatosan érjük el a célt, vagy ügyesen csapdákat állítunk, hogy csökkentsük a túlerőt. Mindegyiknek megvan a maga előnye, távolról továbbra sem könnyű pontosan eltalálni az ellenfeleket, legalábbis a pulzusunkat valóban lassítani kell, hogy egyszerűbb legyen a célzás, a frontális támadás veszélyes, a csapdák pedig aprólékos tervezést igényelnek.

De nem is a küldetéseken van igazából itt a hangsúly, mivel azok annyira nem eredetiek – ölj meg három tisztet, találd meg ezt és azt, robbantsd fel amazt, stb. –, azonban az élmény továbbra is parádés. Ne kerteljünk: még mindig jó távolról, kijelölve az ellenfelet, meghúzni a ravaszt, aztán látni, hogyan repül a golyó, milyen találatot tudtunk bevinni. És hát itt van ismét az a bizonyos kill-cam, ami miatt annyira lehetett utálni meg szeretni is a Sniper Elite-sorozatot. Mert megint csak arról van szó, hogy amikor lelövünk valakit, lassítva látjuk, miként hatol be a testébe az ólom, miként szakítja át a csontokat, az inakat, és egyéb olyan dolgokat, amelyeket a biológiával nem túlságosan rokonszenvező ember nem tud megnevezni. Ez továbbra is brutális, valahol pedig még élvezetes is, bár azon lehetne vitatkozni, hogyan kellene a kill-camet fejleszteni…

A Sniper Elite 4 tisztességes játékidővel rendelkező alkotás. Most ide azt kellene írnom, hogy „pont”, ám annyi kiegészítésem mindenesetre volna, hogy a nyolc pálya mindegyikét olyan másfél-két óra alatt lehet teljesíteni, és egy évtizede erre még azt mondtuk volna, rövid ez, gyerekek. Csak közben 2017-et írunk, és hiába minden panasz, valahogy rögvest arra gondol az ember olyan 15–16 óra játék után, hogy ez jó mulatság, férfimunka volt. Annál is inkább, mert bár az ellenfelek intelligenciája hagy némi kívánnivalót maga után (néha pár méterről sem vesznek észre, csak forognak maguk körül), és a fegyverválaszték sem észbontó, de a nehézségi fokozatok között azért érezhető különbségek vannak, nehezebb szinten egy apró hiba is végzetes lehet. Az Authentic módban például nemcsak zakatoló szívünkkel, hanem a széljárással, a távcső pontatlanságával, vagy éppen a nem időben elvégzett tárcserével is meg kell küzdenünk (ilyenkor ugyanis értékes lőszereket veszítünk), az ellenfelek pedig sokkal könnyebben felfedik rejtekünket, és persze elmenekülni is jelentősen nehezebb előlük. Ez pedig mindenképp hosszabb távú szórakozást kínál az alap nehézségi szintnél.

Ahogyan a kampány kooperatív módban való teljesítése is, hiszen egy barátunkkal az oldalunkon talán még jobb móka a Sniper Elite 4. A küldetések változatos megközelítési módjai két ember esetén még színesebb arcukat mutatják, és tényleg csak rajtunk áll, hogy milyen tervvel rukkolunk elő. Egymást fedezve közelítünk? Berontunk ajtóstul a házba dupla tűzerővel? Netán szétválunk, és mindenki a maga módján próbálja elősegíteni a misszió megoldását? Mind lehetséges opció, a lehetőségek széles tárháza pedig könnyedén többszöri újrajátszásra csábít.

Maga a multiplayer egyébként nem egy nagy eresztés, már csak azért sem, mert a mesterlövészkedés pont akkor a legélvezetesebb, ha a célpontok gyanútlanok, mi pedig megtervezhetjük az akciónkat, az egymás elleni csaták azonban még csak véletlenül sem erről szólnak. Bár vannak jobban sikerült játékmódok, például aminél a gyilkos lövések össztávja után hirdetnek győztest, de a Rebellion nyilvánvalóan nem a többjátékos csatákba fektette a legtöbb energiát.

Ennek ellenére van még egy Survival nevet viselő opció is (ugyancsak játszható co-opban), ami nekem leginkább a Gears of War horda módjára hasonlított, persze, most nem szörnyűségek, hanem katonák támadásait kell kivédeni, pontosabban tizenkét hullámot túlélni, és legfeljebb négy játékos játszhat. Nem egy tipikus mesterlövészes móka, de mindenképpen móka, és hosszabb távon is élvezetes tud maradni. Mint maga a Sniper Elite 4.

A Sniper Elite 4 PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi a Microsoft konzolján teszteltük.