Ó, anyám! - Kritika

Adná magát, hogy a magyar címet megcsavarva tiporjam sárba a filmet, de ahogy a Kész katasztrófánál, Amy Schumer eggyel korábbi, ‘debütáló’ vígjátékánál, úgy most sem poénkodnék vele jó szívvel, egyszerűen azért, mert nem szolgált rá. És a félreértések elkerülése végett már most szeretném leszögezni, hogy nem arról van szó, hogy ez lenne az év vígjátéka, egyszerűen csak az a helyzet, hogy a Bukós szakaszhoz hasonlóan a gyenge előzetesek egy egészen vállalható, hovatovább, szórakoztató filmet takarnak. Nem váltja meg a világot, de kikapcsol arra a másfél-két órára, és csak elvétve hagy egy kis rossz ízt a szádban. Talán erre szokták azt mondani, hogy “egyszernézős”?

Azért persze Jonathan Levine-ről is szót kell ejteni: rendezőként korábban már olyan remek filmekkel örvendeztetett meg minket, mint a dráma és a vígjáték határán remekül egyensúlyozó Fifti-fifti vagy a Rómeó és Júliát meglehetősen sajátos módon újraértelmező Eleven testek. No, és itt van még az Oscar-díjas Goldie Hawn is, akit utoljára 2002-ben láthattunk a mozivásznon, így most nagyjából mindenki arra kíváncsi, hogy az Ó, anyám!-ért érdemes volt-e visszatérnie?

A kérdésre a válasz azonban nem olyan egyszerű. Cinikusan közelítve meg a helyzetet el lehet sütni, hogy «ezért» nem volt érdemes újra kamera elé állnia, ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy Hawn a legjobb dolog, ami ezzel a filmmel történhetett. Nem csoda, hogy Schumer foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy a stúdiónál felkérjék a szerepre. Állítólag még azzal is fenyegetőzött, hogy kiszáll az egészből, ha nem szerzik meg a 15 éve visszavonult színésznőt. Jól tette, hiszen a kettejük közötti kémia hibátlanul működik, márpedig ez az egyik legfontosabb dolog egy anya-lánya kapcsolatra építő vígjáték esetében.

A történet szerint Emilyt pont a drága, és vissza nem váltható ecuadori kiruccanásuk előtt dobja a pasija, de ez nem tántorítja el a lányt attól, hogy elutazzon. Mivel barátnői nem szívesen tartanának vele, szingliként pedig nem akarja égetni magát, végső elkeseredésében az agorafóbiás fiával élő anyjához, Lindához fordul, aki ugyan már régóta nem kapható az ilyesféle kalandokra, most mégis úgy dönt, hogy lánya kedvéért belevág. A paradicsomi környezetben azonban ezer veszély leselkedik a turistákra. Most nem (csak) a bélférgekre, hanem egyéb más parazitákra is utalnék: a helyi emberrablókra, akik gazdag amerikai turistákra vadásznak... És akik nem tudják, hogy mibe ártották magukat, amikor elrabolták ezt a két nőt.

Oké, azon, hogy hová fog kifutni a sztori, talán senki nem fog meglepődni. Igen, megmenekülnek, igen, Emily rájön, hogy az anyja nagyon szereti, és csak azért szólogat be neki mindenért, mert aggódik érte, igen, Linda meg arra jön rá, hogy az élet csupa kaland, amit kár otthon üléssel elpazarolni. Puszi, puszi, boldogság, ahogyan az a hollywoodi nagykönyvben meg van írva. A lényeg sokkal inkább a “hogyan”-on van, ebben pedig az Ó, anyám! kifejezetten jól teljesít, még úgy is, hogy a forgatókönyv mindent megtesz azért, hogy Emilyt megutáljuk: naiv, önző és buta, amik - be kell látni - nem a legjobb tulajdonságai egy főszereplőnek, akiért izgulni kell a film során.

Kicsit érezni is, hogy Schumer belepiszkált a forgatókönyvbe, mert még a Katie Dippoldtól megszokotthoz képest is sok intim női dologgal kapcsolatos poén akad benne. Szerencsére a legtöbb valóban vicces, és csak néha válik kínossá a szitu, de az amerikai vígjátékokon edződött nézőknek ez már meg sem fog kottyanni. Valószínűleg az ő számlájára írható Emily antipatikussága is, kész szerencse, hogy ott van a higgadt és értelmes Linda mellette, mert legalább kettejüknek, mint párosnak lehet szurkolni. És persze ott vannak a mellékszereplők, mint amilyen Wanda Sykes és Joan Cusack segítőkész kettőse, vagy Christopher Meloni "tapasztalt" dzsungeljárója, aki a film legjobb poénjait szállította. Kár, hogy viszonylag keveset szerepelt benne.