Szellemirtók - Kritika

Hogy a harmadik Szellemirtók soha nem készült el, arról a közhiedelemmel ellentétben nem egyedül Bill Murray tehet, hanem a négy értelmi szerző – Murray, Dan Aykroyd, Ivan Reitman és Harold Ramis – együttesen. A második rész után olyan szerződést kötöttek, amely csak akkor indíthatta volna útjára a harmadik részt, ha mind a négyen egyaránt részesülnek belőle. És a dolgok állása soha nem volt elég ideális a proton sugarak egyesítéséhez.

25 év kellett ahhoz, hogy a Sony elérje azt, hogy a kvartett végre elengedje a Szellemirtók kezét. Lehet, hogy ehhez az kellett, hogy eme négyes Harold Ramis halálával időközben trióvá fogyatkozzon, és ezzel okafogyottá váljon a nagy ragaszkodás, mindenesetre néhány éve végre szabaddá vált az út a stúdió előtt, de addigra Ivan Reitman már eldöntötte, hogy nem kívánja ő rendezni a harmadik filmet, pedig az még közvetlen folytatása lett volna az eredeti filmeknek, és arról szólt volna, hogy a nagy öregek újoncoknak (esetleg Chris Prattnek, Channing Tatumnak és másoknak?) adják át a stafétabotot. Paul Feiget is ezzel a szkripttel keresték meg, aki első körben nemet mondott, de aztán felötlött benne az az ötlet, amely végül internetes viták végeláthatatlan sorához vezetett: mi lenne, ha egy teljesen új felállással készítené el a filmet, méghozzá azokkal a nőkkel a főszerepben, akikkel amúgy is szeret együtt dolgozni.

Semmiképp nem akart évfordulós filmet csinálni: az eredettörténetek mindig is jobban érdekelték. Meg a horror. Így aztán az ő változata egy nagy csapat összeállásáról szól sok-sok humorral, látvánnyal és ijesztgetéssel vegyítve. Csakúgy, mint az eredeti.

De nem az az egyetlen gegje, hogy felcseréli a szerepeket. A Saturday Night Live-os múlttal rendelkező hölgyek – Kristen Wiig, Kate McKinnon és Leslie Jones –, illetve a lelőhetetlen rögtönzőként ismert Melissa McCarthy teljesen magukévá teszik a szerepeket, melyek ugyan legalább annyira rajzfilmbe illőek, mint amilyenek az eredeti filmek figurái voltak, cserébe viszont szellemesek, és jól kiegészítik egymást.

Ez az egyik legüdítőbb jellemzője a filmnek: nem egy újabb Melissa McCarthy Showról van szó (melyet szürreális mellékfigurák próbálnak lenyúlni), hanem egy csapatfilmről, melyben ugyanúgy helye van a ciki múltját letagadni próbáló, szociálisan csődtömeg nőnek (Wiig), az elveit és álmait soha nem feladó egykori legjobb barátnőnek (McCarthy), a már-már szociopatának ható, nehezen beazonosítható nemi identitású feltalálónak (McKinnon) és a harsány dumagépnek (Jones), aki az őrült kockákkal szemben az átlagembert és annak hozzáállását hivatott képviselni. Meg persze a szürreális mellékfigurának, aki lenyúlja a filmet: ő lenne Chris Hemsworth Kevinje, akinek minden bizonnyal vatta van a fejében, és kb. Csillag Patrik életre kelt változataként a maga bárgyú lelkesedésével, akaratlanul is szexista megnyilvánulásaival egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Nagy öröm nézni, ahogy ezek a nők túlnőnek saját árnyékukon, és először maguk, aztán a világ előtt is létjogosultságot szereznek annak az őrült küldetésnek, amit felvállaltak. Nem lehet nem arra gondolni, hogy magának a filmnek is hasonló misszióval és egy még ennél is ellenségesebb környezetben kell helytállnia, és ugyan a szereplők még meg is szólítják az internetes trollokat, végül ebből a jelenetben is inkább az öniróniát szállítják.

Eredettörténet hát ez a film, amelyben Erin Gilbert (Wiig) épp egy tanári állásra hajtana, és nem különösebben örül annak, hogy előkerült egy kínos folt a múltjából, egészen pontosan egy szellemekről és más paranormális jelenségekről szóló könyv, melyet Abby Yatesszel (McCarthy) közösen írt. A kapcsolat már rég megszakadt köztük, de most újra felkeresi egykori jó barátját, aki még jelenleg is a természetfelettit kutatja, méghozzá egy enyhén szólva is bizarr feltaláló (McKinnon) oldalán. A trió egy szükségszerű negyedikkel (Jones), valamint egy gyakorlatilag mindenre alkalmatlan titkárral (Hemsworth) kiegészülve ered a szellemek nyomába. És a városban bizony egyre gyakoribbak a természetfeletti jelenések, mert úgy tűnik, hogy valaki azon dolgozik, hogy kaput nyisson a túlvilágról a miénkre.

Ugyan a film nem rendelkezik túl vaskos történettel, mégis csak addig igazán jó, amíg nem kezdi el bogozni a narratív szálakat, és kizárólag hőseire koncentrál – arra, ahogy egymással és a világgal kommunikálnak –, de a korábbi Feig-filmekkel ellentétben, melyek szintén egy letűnt kor előtt állítottak feminimre fazonírozott emléket, a Szellemirtók mégiscsak egy látványfilm, egy blockbuster, melynek a látványosságokra éhezőket is ki kell elégítenie. És mikor a humor másodszerepet kap, hogy átadja helyét az akciónak, akkor a film színvonala is erősen visszaesik.

Nem mintha a látványvilággal bármi gond lenne. Mi több, a film elképesztően egyéni, izgalmas és helyenként kellőképp hátborzongató megvalósítást kínál, amely ráadásul a 3D-s effektusokkal is ügyesen bánik: nem véletlen, hogy az alapvetően cinemascope (2.35:1) képarányú filmet 1.85:1-es keretben, azaz alul-felül csíkokkal vetítik a mozik, ugyanis az akció beindulásakor az rendre kilép keretéből, hogy a fekete csíkokat protonsugarakkal meg ide-odacikázó szellemekkel rohanja meg, és ezzel dobja fel nagyon durván a térhatást.

Azonban mindez nem tudja pótolni azt a hiányérzetet, melyet a filmes utalásokkal, szellemes megjegyzésekkel és – na jó – egy-két fingós poénnal is színesített első felvonás vége után marad az emberben. Így amikor a városméretűvé dagadó szellemirtást követően vége a filmnek, inkább érzed azt, hogy egy feledhető sci-fi komédiát láttál, semmint azt, hogy egy több alkalommal is újranézhető, akár kultikus státuszba is emelhető vígjátékkal lettél gazdagabb.