Bukós szakasz - Kritika

A Bukós szakasz története szerint a kaliforniai motoros rendőrség kötelékében bűnözők is vannak, akik néhanapján kirabolnak egy-két pénzszállító autót. A lefülelésükre Frank "Ponch" Poncherello álnéven egy FBI-ügynököt (Michael Pena) küldenek beépülni, aki egy egykoron motoros kaszkadőrként dolgozó újonc társat kap maga mellé Jon Baker (Dax Shepard) személyében. Mindkettejüknek megvannak a maguk kis defektjei: Ponchorello egyfolytában kanos, pöttyet homofób, kevés benne az empátia, és finoman szólva is csak átlagosan jó a motoron, míg Baker rohadt profin üli meg a bringát, viszont múltja miatt szanaszét tört már minden csontja, kissé bárgyú és képtelen bármit is eltalálni a pisztolyával. A páros persze szép lassan összeszokik, és sikeresen le is fülelik a rosszakat, akiknek azonban ez ellen van némi kifogása...

És amikor azt mondom, hogy “meglepő módon”, akkor azt úgy értem, hogy “te jó ég, ez egészen vicces volt!” - mintha a Warner marketingesei az előzetesekkel szándékosan el akarták volna rémiszteni az embereket. Nem vagyok híve annak sem, hogy két és fél percben elmeséljék az egész film történetét és ellőjék a legjobb poénokat, de azt sem tartom jó ötletnek, ha egy vígjátéknál konkrétan csak a legaljából válogatnak kedvcsináló gyanánt. A Bukós szakasz esetében azonban pontosan ez történt, így bármennyire is szeretnék egy béna poént elsütni az agyzsibbasztóan ostoba magyar címmel, az igazság az, hogy ellentétben az előzeteseivel, ez a film egészen jó szórakozást nyújt az alatt a 100 perc alatt, amíg tart.

Sokszor leírtam már, és még sokszor le is fogom: a vígjáték különösen szubjektív műfaj. A poénok nem mindenkinél találnak be, aminek az oka lehet például az is, hogy épp nem olyan hangulatában kapta el a film, nem olyan társaságban vagy helyen nézte, nem olyan elvárásokkal ült be rá, vagy csak egyszerűen nem az ő ízlése szerint poénkodnak benne. Ezért aztán nem is lehet mindenkire illő megállapítást tenni a Bukós szakasz esetében sem. Ha az utóbbi idők haverfilmjeit vesszük alapul a krimivígjátékokon belül, akkor a 21 Jump Street és a 22 Jump Street számítanak az etalonnak. Ugyan a Phil Lord és Chris Miller által írt és rendezett filmek színvonalát nem éri el Dax Shepard munkája, csodák csodájára azért megközelíti azt.

Ennek az első és legfontosabb oka nem a történet, mert ezt láttuk már sokszor, ennél sokkal jobban kidolgozva. A karakterek azok, amik meglepően árnyaltan lettek megrajzolva, a lehető legügyesebben kikerülve a klasszikus kliséket, ami így egy nagyon tiszteletteljes főhajtássá sikeredett az eredeti sorozat előtt, melynek főszereplője volt az amerikai televíziózás egyik első, pozitív színben és sztereotípiáktól mentesen bemutatott latino származású figurája. Sem Pena, sem pedig Shepard nem tipikusan főszereplő alkat, és talán pont emiatt tudtak olyan jól együttműködni: egyikőjük sem nyomta el a másikat, és Shepardnek hatalmas plusz pont, amiért egyenrangú felekként írta meg a főhősöket.

A forgatókönyvnél maradva: egyrészt rengeteg a filmben az olyan pillanat, amikor egy klisés jelenetnek kellene következnie, de helyette valami mást, valami kevésbé elcsépeltet kapunk (az, hogy ezek mindig viccesek-e, egy másik kérdés). Felidézni sem tudom már, hogy mikor volt, hogy ennyire gyakran meglepődtem egy vígjátékon. Shepard jól használja a karakterei előnyös és hátrányos tulajdonságait is. Többször visszatér egy adott problémakörhöz (pl. hogy Baker pocsékul céloz), és mindannyiszor új poénokat szüretel belőle. Persze előfordul, hogy túlkapatja magát, vagy hogy a történet előtérbe kerülésével egy időben a poénok hátrébb szorulnak, de ez csak egy-két alkalommal okoz rossz szájízt a film során, egyébként a történések nagy része logikusan következik egy-egy korábbi jelenetből.

A Bukós szakasz azonban nemcsak poénokat, hanem látványos motoros üldözéseket is kínál. És bár valóban akad egy-két jól megcsinált pillanat, a motoros-akciózós szál egyáltalán nem érződik tolakodónak. Pontosan annyit használják, amennyi elvárható egy ilyen filmtől, és ami van, az viszonylag jól követhető és a látványára sem lehet különösebb panasz. Talán a krimiszál domborodik ki a kelleténél jobban, de mivel a karakterek komázható figurák, kifejezetten jó nézni, ahogy ketten próbálnak rájönni a titok nyitjára - arra, hogy ki a korrupt zsaru, amit egyébként a film a klasszikus Columbo-epizódok módjára egy percig sem titkol (ellentétben a tettestársaival).