Nincs kettő négy nélkül - Kritika

Bud Spencer tavaly nyáron bekövetkezett halála után a Cinenuevo Kft. a színész összesen öt vígjátékát tűzte ismét a magyar mozik műsorára. A Terence Hill-lel közösen közel 20 filmben szereplő olasz legenda legnagyobb sikereit élhettük át újra a nagyvásznon: a sort a Bűnvadászok kezdte, majd az ...és megint dühbe jövünk, a Kincs, ami nincs és a Nyomás utána következett, hogy végül a Nincs kettő négy nélküllel, a páros utolsó igazán nagy közönségsikerével búcsúzzunk el a kellemes nosztalgiavonatozgatástól. A jóból sosem elég, tartja a mondás, így utoljára Bud Spencerből és Terence Hillből is rögtön kettőt kapunk: a Nincs kettő négy nélkül ugyanis egy hasonmásfilm.

Arról persze lehet vitatkozni, hogy Denis Villeneuve vagy Enzo Barboni nyúlt jobban a témához, de az biztos, hogy a Nincs kettő négy nélkül nem véletlenül került be a Cinenuevo által kiválasztott ötösbe, hiszen egyike a legnépszerűbb BS-TH-filmeknek a közép- és kelet-európai blokkban, így Magyarországon is. Az 1986-os bemutatóját követően összesen 2 millió 165 ezer magyar váltott rá jegyet, amivel abban az évben meg is nyerte a nézettségi versenyt a hazai mozikban. Ugyan manapság ilyen bravúrra már nem lehet tőle számítani, de bízunk benne, hogy az előző négy film újrabemutatójához hasonló eredménnyel zárul a Nincs kettő négy nélkül mozis pályafutása is.

Bud Spencer ezúttal egy New Orleans-i ex-börtöntöltelék szaxofonost (Greg Wonder), míg Terence Hill egy ügyes és bevállalós kaszkadőrt (Eliot Vance) játszik: ők ketten megszólalásig hasonlítanak a dúsgazdag Coimbra fivérekre, akik miután halálos fenyegetést kaptak, egy ügynökségen keresztül felbérlik hasonmásaikat, hogy egy héten át lépjenek a helyükbe, és ha már ott vannak, próbálják meg kideríteni, hogy mégis ki áll a támadás mögött. Természetesen nem aprópénzről, hanem fejenként másfél millió dolláros jutalomról van szó, így főhőseink nem sokat hezitálnak... Már csak azért sem, mert a fizetségen felül egy héten át kiélvezhetik a multimilliomosok életét Brazíliában, ami még a folyamatos életveszély ellenére is rendkívül szórakoztató tud lenni.

Legalábbis a nézők számára egész biztosan. A páros ezúttal is a jól bevált recepthez fordult: egy év telt csak el a Nyomás utána forgatása óta, ahol szintén magukat dúsgazdagnak kiadó egyszerű (józan paraszti ésszel gondolkozó) embereket játszottak - de ugyanez igaz a több mint 10 évvel korábban készült Az ördög jobb és bal keze második részére is -, azonban ezen filmek ismeretében sem érződik úgy, hogy ugyanazt adnák elő sokadszorra. A poénokat ezúttal nem a felső tízezer megbotránkoztatására húzták fel, hanem arra az abszurd szituációra, amikor a milliomosok a pórnép szórakozásához fordulnak, és szmokingban meg kalapban jelennek meg olcsó lebujokban. Spencer és Hill pedig a szokásos “képzelt eleganciával” tölti be a vásznat.

A klasszikus BS-TH-filmek legfontosabb összetevője ezúttal sem hiányozhat, és a hasonmás témának hála még egy kis újdonság is került belé: az első bunyó még csak egy hagyományos kocsmai verekedés, amibe - kissé meglepő módon - megannyi hasonló után is tudtak még egy-két friss vizuális poént csempészni, míg a filmvégi adok-kapok valami olyan, amilyet korábban még nem láthattunk. Egy fordulatnak köszönhetően ugyanis a félénk és gyámoltalan Coimbra fivérek is az akció sűrűjében találják magukat, így Bud Spencer és Terence Hill hol a szokásos formáját, hol pedig egy beszari nyulat hoz, ezzel tárva ki eddig még kiaknázatlan gegek előtt a kaput. Ráadásul a megegyező öltözetüknek hála a néző egy-egy pillanatig azt sem tudja, hogy mikor kit lát a vásznon, ami további vicces momentumokat eredményez.

Ez a végjáték kétségkívül az egyik legerősebb a BS-TH-filmek történelmében, még annak ellenére is, hogy ha jobban belegondolunk, alapvetően nem sok értelme van, hogy a Coimbrák egy elhagyatott birtokon találkozzanak a megbízottjaikkal. A kiiktatásukra küldött csapat a zseniális nevű Wonderbosch parancsnokkal az élen kitesz magáért, viszont a végső fordulat hagy némi kívánni valót maga után. A gyengén motivált főgonosz visszatérő jelenség a páros késői filmjeiben, és talán mind közül a Nincs kettő négy nélkül nagy leleplezése szolgáltat a legbénább befejezéssel. És mindezt egy jól sikerült bunyójelenet után...

Akár csak K1, a film főgonosza most is csak az utolsó pillanatokban tűnik fel: sokat dobott volna az összképen, ha a filmben szereplő antagonistákat összevonják. A legígéretesebb Tango, akitől sajnos elég korán megválunk, ellenben a főnökével, aki cseppet sem izgalmas, könnyen felejthető figura. Igaz, hogy Spencerből és Hillből is duplán kapunk, de ennek ellenére is túlzásnak érződik, hogy négy ellenféllel (Tango, a főnök, a parancsnok és Olympia) kell megküzdeniük. Mindemellett mintha a poénokat is kisebb kanállal mérnék. Van egy-kettő, ami nagyon betalál, de rengeteg az olyan jelenet, aminek szinte egyedüli funkciója annyi csupán, hogy tovább haladjon a történet.