Kincs, ami nincs - Kritika

Ismét eltelt egy hónap, így újabb, Bud Spencer és Terence Hill főszereplésével készült filmet üdvözölhetünk a hazai mozik kínálatában. A Bűnvadászokkal megkezdett, majd az ...és megint dühbe jövünkkel folytatott sorhoz az 1981-ben készült, de Magyarországon először csak 1984-ben bemutatott Kincs, ami nincs is csatlakozik, ami talán a páros egyik legjobb közös haknija, még úgy is, ha a megszokottnál is több furcsaságot (beszélő papagáj, meleg kalózok, fura bennszülöttek, a múltban ragadt őrült japán katona, stb.) találhatunk benne. Vagy tán pont ezért?

A történet szerint Alan (Terence Hill) bácsikája hatalmas kincset őrzött a II. világháborúban egy, a térképészek által sem jegyzett szigeten, ahová egy fejből rajzolt térkép társaságában unokaöccsét is elküldené, de az sajnos nemcsak a saját, hanem a maffia pénzét is elveszítette nemrég lóversenyen. Egy világkörüli útra induló tengerész, Charlie (Bud Spencer) hajójára menekül a verőlegények elől, ahol némi bujkálás után végül a Csendes-óceán közepén lebukik. Charlie ahelyett, hogy a vízbe vetné potyautasát, megkegyelmez neki, és másodtisztként munkára fogja. Csak azzal nem számol, hogy Alan a kincs nyomába szegődve megtréfálja egy kicsit az iránytűt, így a páros végül a paradicsomi Pongo Pongo szigetén köt ki...

Mi is kellett pontosan a sikerhez? Először is a két főszereplő, és azok közös múltja, hiszen a Kincs, ami nincs már a 14. film, amit Bud Spencer és Terence Hill együtt forgatott. Igen, a poénok nagy része önreflektív és - csúnya szóval élve - újrahasznosított. Igen, Charlie ezúttal is hagymás babot eszik, és imádja. Igen, ezeket a bunyókat mintha láttuk volna már, csak most épp egy szigeten élő törzs kezdetleges használati tárgyaival adták elő őket. De ennek ellenére is jókat lehet röhögni azon, ahogy rajzfilmfigurák módjára terülnek ki a rosszfiúk, miután az egyik kunyhóban Charlie néhány vicces hanghatás kíséretében húz be nekik párat - kivételesen a kamerán kívül.

Ehhez persze nemcsak Bud Spencerre (és Terence Hillre) volt szükség, hanem egy megbízható mellékszereplőgárdára is, melyből ezúttal sem hiányozhattak a jól ismert olasz kaszkadőr-színészek. Az ...és megint dühbe jövünkből Nymfas (azaz Salvatore Borghese) most a sziget királynőjének, Mamának és az ott ragadt japán katonának, Kamasukának a fiát, az együgyű Anulut alakítja, Bugsy (azaz Claudio Ruffini) pedig a meleg kalózok kapitányaként tért vissza. Apropó meleg kalózok... Én a mai napig nem tudom hová tenni a szerepeltetésüket: annyira random ötletből születtek, talán pont ez bennük a jó.

Pongo Pongo szigete csodás hely: akárhányszor megnéztem gyerekkoromban a filmet, mindig elvágyódtam erre az "érintetlen földi paradicsomra", ahogy azt a stáblista felgördülése előtt is írják. Sajnáltam is, hogy nem fedik fel, hogy pontosan hol helyezkedik el, bár azt már akkor is sejtettem, hogy nem a Csendes-óceán közepén, hanem a szárazföldhöz sokkal közelebb található. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a szigeten játszódó jeleneteket a páros kedvenc forgatási helyszínétől, azaz Miami városától mindössze 5 km-re(!) lévő nemzeti park melletti strandon(!), Key Biscayne-en rögzítették. Felnőttként persze egy-két helyen feltűnik a turpisság, de akkor is meglepő, hogy az olasz filmesek ilyen leleményesek voltak a spórolásban.

A Kincs, ami nincs valójában egy mese, éppen ezért úgy is kell hozzáállni. Ha lehámozzuk Corbucci és Amendola vadul egymásra szórt őrült ötleteit, akkor egy nagyon is tanulságos történet képe körvonalazódik előttünk, melynek alapvonásai (a pénznél vannak fontosabb dolgok) a már sokszor emlegetett ...és megint dühbe jövünkben is megtalálhatóak. Maffiózók, háborúskodás, bunyók - ez mind csak a felszín. Ez a történet tele van ártatlansággal, és a páros filmjeiben megszokott naivitással, mindemellett pedig hatalmas szívvel is rendelkezik. Ezt az egész mixet pedig a 80-as évek olasz diszkópopja kanyarintja teljes audiovizuális élménnyé.

A Kincs, ami nincs január 5-én tér vissza a magyar mozikba.