Tőrbe ejtve: Az üveghagyma - Kritika

Kritikánk SPOILERMENTES!

---

A három évvel ezelőtt bemutatott Tőrbe ejtve úgy kellett Rian Johnson karrierjének, mint egy falat kenyér. A tehetséges rendező magabiztosan halmozta egymásra a sikereket, ám Az utolsó Jedik hosszában vágta ketté a filmtörténelem talán legnagyobb, és talán legkritikusabb rajongótáborát. A krimi zsánerének hagyományait egyszerre tiszteletben tartó és feje tetejére állító Tőrbe ejtve láttán aztán a kritikusok és a nézők is elismerősen csettintettek, Daniel Craig pedig egy időre kibújhatott James Bond karakteréből, hogy válogatott színészóriások társaságában göngyölítsen fel egy rendkívül összetett gyilkossági ügyet. A Netflix égisze alatt készült folytatás az ünnepek alatt kerül majd a nagyérdemű elé, mi pedig utánajártunk, megérte-e ennyit várni Benoit Blanc, a különc géniusz visszatérésére.

Az üveghagyma már frappáns felütésével meglepi a nézőjét - a történet szerint a világjárvány és a lezárások kezdeti időszakában járunk, Blanc pedig pokolian szenved a bezártságtól, a semmittevéstől, és mindennél jobban vágyik egy megoldandó rejtvényre. A lehető legjobbkor kopogtatnak az ajtaján, meghívást kap ugyanis egy különleges nyaralásra - a milliárdos zseni, Miles Bron (Edward Norton) díszes baráti társaságával együtt invitálja meg a nyomozót egy görögországi szigetre, ahol egy rejtélyes gyilkosságot kell majd felgöngyölítenie. Persze, csak játékból, ám az ártatlannak induló hétvége hamarosan komor fordulatot vesz, amikor a társaság egyik tagja valóban kileheli a lelkét, így Blanc-ra vár a feladat, hogy megtalálja a gyilkost a szigeten, ahol mindenki gyanús.

Egy folytatásnál általában ugyanazok a kérdések merülnek fel a nézőben. Jobb lett, mint az eredeti? Van legalább olyan jó? Nagyobb, hosszabb, hangosabb, látványosabb? És ahogy Az üveghagyma veszi ezeket az akadályokat, azt tanítani kellene, ugyanis ritkán találjuk magunkat szembe olyan folytatással, ami ennyire magabiztosan járja a saját útját úgy, hogy egy pillanatra sem felejti el, honnan jött. Miután rendkívüli érzékkel hajtott fejet a zsáner nagyjai előtt az első résszel, most minden gyeplőt elengedve, szédítő szabadsággal és frissességgel, pokolian szórakoztató módon tesz rá rengeteg lapáttal mindenre, amit annyira szerettünk három évvel ezelőtt. Valóban nagyobb, hosszabb, hangosabb és látványosabb, mint elődje. És hogy van-e olyan jó, esetleg még jobb is? Ezt már nem ilyen egyszerű megfelelni.

A recept nagyjából ugyanaz, mint az első alkalommal. Adott egy zárt helyszín, ahol felvonul Hollywood színe-java, a helyzet folyamatosan bonyolódik, a tempó egyre feszít, valaki meghal, a néző pedig különböző perspektívákon keresztül ismerheti meg ugyanannak a helyzetnek többféle olvasatát. Johnson ugyanolyan kiválósággal csavarja a történetet, és ezúttal sem a gyilkos kiléte foglalkoztatja elsősorban, sokkal inkább az apró részletek, a különböző nézőpontok, a finoman elejtett félszavak izgatják. Aminek köszönhetően a néző ismét egy olyan hullámvasútra ül fel, ahol fogalma sincs, mi várja a következő kanyar után, és ahol ezúttal is a kelleténél valamivel több a csavar. Johnson annyira igyekszik mindig legalább egy lépéssel a néző előtt járni, hogy filmje időnként önmaga paródiájába fullad.

Ezzel azonban le is tudtuk a negatívumokat, Az üveghagymának ugyanis minden oka megvan rá, hogy büszkén kihúzza magát, és elfoglalja méltó helyét a filmtörténelemben, mint egy teljesen eredeti, saját ötletből kivirágzó franchise új felvonása. Ez bármikor dicséretes teljesítmény lett volna az elmúlt évtizedek során, de ma különösen óriási erény, az pedig, hogy Daniel Craig jó úton halad afelé, hogy James Bond helyett Benoit Blanc-ként emlékezzen rá az utókor, már csak a hab a tortán. Mert ha Johnson három évente szélnek ereszt egy újabb fejezetet a Tőrbe ejtve világában, Craig pedig minden filmmel annyit mélyít fergetegesen életre keltett karakterén, mint ezúttal, akkor egyáltalán nem biztos, hogy évtizedek múlva őfelsége titkos ügynökeként gondolunk majd rá elsősorban.

A színész valósággal fürdik a szerepben, gyermeki élvezettel bújik el a karakter idióta akcentusa, lehetetlen ruhái és fergeteges zsenialitása mögött, ezúttal pedig emberi oldalából is jóval többet kapunk. Ami színésztársait illeti, őket sem érheti igazán panasz. Norton láthatóan boldogan csinált hülyét magából, hogy így mutasson fügét az olyan figuráknak, mint Elon Musk, de nem ő az egyetlen, aki kettesével kapja a pofonokat. Az első rész a konzervativizmust a korlátoltsággal nagyvonalúan összekeverő republikánus Amerikával mosta fel a padlót, a folytatás pedig az új pénz, az influenszerek, tartalomgyártók, önjelölt géniuszok és világmegváltók elé tart görbe tükröt úgy, hogy Ruben Östlund is állva tapsolna. (Különösen élvezetes Dave Bautista alakítása, aki Joe Rogan túltolt karikatúrájaként tölti be a vásznat.)

Akit azonban mindenképpen ki kell emelnünk a díszes társaságból, az Janelle Monáe. A tehetséges énekesnő már több ízben kipróbálta magát színészként is (Holdfény, A számolás joga), de Az üveghagymában olyan parádés alakítást nyújt, ami gond nélkül betölti az Ana de Armas hiányából keletkező űrt. Ha tehát az első résszel való összevetésre kerül a sor, nehéz megmondani, hogy jobb film-e Az üveghagyma. Merészebb, szabadabb, őrültebb, de pontosan ugyanolyan agyafúrt, játékos és friss. Johnson éppen csak annyit variált a recepten, hogy ne érezzük úgy magunkat, mint akinek ugyanazt próbálják lenyomni a torkán, de mégis megmaradjon az a kellemes, ismerős érzés, hogy ültünk mi már ezen a hullámvasúton. Pokolian szórakoztató alkotás, az idei év egyik legüdítőbb filmélménye.

---

A Tőrbe ejtve: Az üveghagyma (Glass Onion: A Knives Out Mystery) december 23-tól megtekinthető a Netflixen. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.