Tőrbe ejtve - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

Holtan találják a tehetős Thrombey família fejét, Harlant (Christopher Plummer). Úgy tűnik, végzett magával, és a rendőrség már épp lezárni készül az ügyet, mikor megjelenik a színen Benoit Blanc (Daniel Craig), az enigmatikus magándetektív, hogy még egyszer utoljára kikérdezze az örökségre ácsingózó, egymással előszeretettel acsarkodó családtagokat, hátha van valami susmus a háttérben.

A krimik egyik leghálásabb válfajaként a whodunit (vagy ahogy a Tőrbe ejtve magyar plakátja írja: a "kitette") egy általában gyilkossághoz kapcsolódó bűntényt tár fel egy amatőr vagy professzionális nyomozó vezényletével és a lehetséges elkövetőek részvételével. A bűntény egy rejtvény, amit a nyomozó fejt meg, a tanúk (köztük a lehetséges elkövetővel) pedig nem csupán eme megfejtés eszközei, de egyben a közönsége is, akik tulajdonképpen osztozkodnak a néző/olvasó szemszögén. Talán a legklasszikusabb példa a műfajra Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című regénye, amely megért már néhány feldolgozást és ez teljesen érthető, hisz igazi, időtlen klasszikusról van szó. Kis eséllyel pedig mostantól Rian Johnson rendezését is együtt emlegetjük majd vele.

És nem szimplán azért, mert korunk egyik legsokoldalúbb rendezője csavaros, szellemes és érdekfeszítő krimit tett le az asztalra, hanem mert mindamellett, hogy remekül leköveti és felfrissíti a whodunit műfajának kellékeit és mozzanatait, még alaposan szét is szedi őket. De ez lassan már Johnson védjegyének mondható: rendezői bemutatkozásában, a Beépülvében a film noir műfaji elemeit adaptálta egy középiskolai környezetre, a Looper című időutazós sci-fiben a narratív szabályokkal játszott el többek között vaskos flashbackek beiktatásával, eddigi legvitatottabb filmjében, Az utolsó Jedikben pedig a blockbusterek alapjait kezdte ki merész döntésekkel.

Ezúttal pedig a "kitette"-filmek felépítését borzolja fel azzal, hogy jó darabig nem is a műfajt meghatározó kérdésre koncentrál, ehelyett más zsánerdarabokat - jobbakat, rosszabbakat megemlítve magát a műfajt vizsgálja szellemesen, rendkívül szórakoztató módon. Benoit Blanc, a furcsa déli akcentussal beszélő kopó, a munkáját gyakorta áhítattal kísérő rendőrök, de még a Thrombey-ék is rendre megemlítenek olyan krimiket vagy akár más műfaji filmeket és regényeket, melyekre a cselekmény adott momentuma épp ráhúzható. Mondhatnánk, hogy Johnson így megy elébe annak, hogy plágiummal vádolják, de sokkal többről van itt szó, mint ihlet merítéséről. Egyrészt a rendező sajátos, rendkívül intelligens szerkezetet épít ki filmjének, amihez a megnevezett filmek kínálnak támpontokat, másrészt korunk trendjeire is kiválóan reagál, hisz a Deadpooltól a Fleabagig lassan minden a negyedik falat lebontó, úgymond öntudatra ébredt filmezésről szól. Így aztán a Tőrbe ejtve legalább annyira bőszen idézi Arthur Conan Doyle-t és Agatha Christie-t, mint amennyire szorgalmasan kacsingat a Hallmark csatorna filléres krimijeire.

Kicsit el is lehet benne veszni, de ez is tudatos döntés: egy jó whodunit sok-sok különböző gyanúsítottat felvonultat, hogy a nézőnek/olvasónak legyen kire gyanakodnia, és a Thrombey család számos sarja között nem egy rendelkezik hathatós indokkal arra, hogy Harlant kivonja a képletből. A család megformálására a direktor igazi színészparádét trombitált össze, akik közül nehéz lenne bárkit is kiemelni, habár az Amerika Kapitányként elhíresült Chis Evans mindenképp megér egy misét a família mocskos szájú, neveletlen fekete bárányaként. De a Tőrbe ejtve leginkább Daniel Craig filmje, aki egy olyan, a saját hírnevével tisztában lévő, színpadias figurát alakít, aki expresszív megnyilvánulásai ellenére végig megmarad titokzatosnak: bátran kijelenthetjük, hogy Benoit Blanc képében új nyomozó archetípus született, kinek bőrébe remélhetőleg Craig még jó néhány alkalommal belebújik majd. Ettől sem ő, sem a rendező nem zárkózik el.

A sokszínű szereplőgárdát, a virtuóz párbeszédeket és a csavaros cselekményt a film visszafogott, ám ügyes szimbólumokkal teli képi világgal kísér, melyben egy-egy jól pozicionált festményelhelyezésnek legalább annyira fontos szerep jut, mint egy khm... hányásnak. Bátran ajánljuk hát a Tőrbe ejtvét azoknak, akik egy kis agytornára vágynak, már csak azért is, mert manapság már nagyítóval kell keresni a korábbi szellemi termékekre épülő, költségvetésük miatt biztonsági játékot űző, ezért felejthető produkciók között a színész- és cselekményközpontú, eredeti filmeket. Meg kell becsülni az ilyet, ha jók, akkor meg főleg, és a Tőrbe ejtve nem egyszerűen jó, hanem egyenesen kitűnő film.