Star Wars: Az utolsó Jedik - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

Reyhez hasonlóan én is keresem a helyem ebben az egészben. Ki voltam akkor, amikor suhancként Luke-kal együtt én is vágyakozva kémleltem a kettős naplementét, hol tartottam az életemben, mikor az előzménytrilógiában csak a zöld háttereket és a zöldhasúakat láttam, és hol vagyok most, hogy elmúlt Az ébredő Erő kellemesen borzongató nosztalgiahulláma, hogy a Star Wars ismét részese lett a mindennapoknak.

Nem tagadom, sokáig kételyek között voltam. Tudtam, hogy már nem fogom beérni idézetekkel, sem pedig azzal, hogy egy újabb varázslatos hajszán loholjak végig a kétségkívül érdekes új szereplők oldalán. Azt akartam, hogy már ne csak a látvány, a sebesség és az izgalom ragadjon magával, hanem hogy a történések és az érzelmek is. Féltem, hogy a Rian Johnson által írt és rendezett folytatás minden ígérete ellenére ezt nem fogja megadni.

Halljátok hát mélyről jövő, megkönnyebbült sóhajomat!

Az utolsó Jedik nem tökéletes. Mint a legtöbb középső gyermek, ő is hátránnyal indul: soha nem lehet olyan nagyszerű, mint a nagytestvér és olyan nagy kedvenc, mint a kistesó. Folytatnia kell az utat az előd által elindított kaland mentén, és elő kell készítenie a terepet a nagyívű lezáráshoz. Mindeközben pedig mindent meg kell tennie azért, hogy kitűnjön.

Ez utóbbi szándék helyenként erőteljesen kiütközik a film szövetén: a film humora mellbevágóan direkt, önmagára reflektáló, és nem ritkán a paródiával kokettál. Vaskalapos Star Wars-rajongókat könnyen elriaszthat ez a fajta merészség, de az még inkább, hogy a film mi mindent meg mer tenni a Jedi-lét továbbgondolása érdekében. Megrémülni nem kell, hőseink nem kezdenek el sem midikloriánban úszni, sem földöntúli artistákként feledésre ítélni azt, ahonnan jöttek: a film a jediséget spirituálisan gondolja tovább, megőrzi annak minden misztikumát, ugyanakkor elképesztő Erővel ruházza fel viselőit. Erővel és gondokkal.

Luke Skywalker nem véletlenül menekült el a világ végére. Mikor Rey felkeresi az Ahch-Tón, esze ágában sincs visszatérni, főleg nem szárnyai alá venni az Erővel épp hogy ismerkedő lányt. Egyszer már elbukott mesterként, és nem akar még egy Kylo Rent. Ez utóbbi is mélyről indul: Snoke nem fogadta kitörő lelkesedéssel a hírt, hogy egy sehonnai lány legyőzte legfőbb tanítványát. Kylo bizonyítani akar, de mindeközben ugyanúgy össze van zavarodva, mint mielőtt végzett volna apjával. És az Ellenállásnak is megvan a maga gondja: az Első Rend ott lohol a nyomukban, Finn-nek és Poe-nak azonban van egy igen vakmerő terve...

Rian Johnson nem vacakol. A film 150 perces játékidejét, szinte végig több szálon futó cselekményét rendkívül sok történéssel, karakterfejlődéssel és gondolattal tölti meg. Bevezet vagy fél tucat új, és egytől-egyig jól felépített, izgalmas figurát, ugyanakkor ügyel arra is, hogy a főbb irányvonalak lekövethetők, sértetlenek maradjanak. Egy-két kényes mellékzöngétől eltekintve hőseink nem ugranak ki a bőrükből: Rey őszinte naivsággal megy előre azon az úton, melynek leágazásait a nézővel együtt ő maga sem ismeri, Finn ismét egy küldetésben lel értelmet létének, Poe pedig durrbele pilótaként akar nekimenni az ellennek. Mindhármójuk óriási felismerések várnak a kül- és érzelmi világukkal kapcsolatban egyaránt. De talán a legsúlyosabb szembesülés Kylo Renre vár.

Meg a nézőre, akiben minden bizonnyal megfogalmazódott egy-két válasz Az ébredő Erőben feltett kérdésekre, és melyekkel a folytatás nem biztos, hogy úgy rezonál, hogy utána kielégülten hátra lehessen dőlni. Ez hiba lenne? Nem hinném, sokkal inkább önbizalom – ami az ilyen nagyformátumú blockbusterek esetében ritka vendég.

Ami viszont gyakori, abban Johnson víziója megint csak nem szenved hiányt: Az utolsó Jedik hibátlanul kivitelezett és konzekvensen végigvitt látványvilággal bír. A marketingkampányban felvezetett színpaletta, a környezet, a hajók, a lények, a csaták realizálása nem csupán makulátlan, de félelmetesen kreatív – miközben a film egy pillanatra sem feledi azt, hogy honnan jött. Erről gondoskodik John Williams zenéje is, ami talán utoljára a Baljós árnyaknál volt ennyire élő. És ugyan a kapcsolódási pontok adottak: egy-egy jelenetben visszaköszönhet a Hoth-i csata, a Dagobah-i kiképzés vagy akár a Felhőváros arisztokrata pompája, de ezek a kiindulópontok csupán azért vannak, hogy egy-egy hajtűkanyarral váratlanul meglepjék a kiszámíthatóságtól félő nézőket.

A legnagyobb meglepetést viszont az okozza, hogy érzelmileg milyen erős a film. Sajátos humora mellett talán ezzel verheti ki leginkább a biztosítékot, ugyanis nem rest a figurái érzéseit és vágyait előtérbe helyezni, kimondatni, szemérmetlenül bemutatni őket. De hát ez egy olyan univerzum, melyben mindent átjár az Erő, a szívet leginkább.

Szóval megtaláltam a helyem. Most már nem gyerekként, mint legutóbb, hanem egy olyan félelmekkel és vágyakkal teli felnőttként, akinek hiába mondják, hogy uralkodjon magán, szereti, ha elragadják az érzelmei. Nem lennék jó Jedi, az biztos, de szerencsére vannak nálam jobbak.

---

A Star Wars: Az utololsó Jedik december 14-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.