Holdfény - Kritika

A Holdfényt messze megelőzte a híre, ami jó is meg rossz is. Jó, mert miután a kinti kritikusok az égbe magasztalták és az Oscar-jelölése is borítékolható volt – meg is lett, nem kevesebb mint 8 jelölés, köztük a legjobb film, rendező és adaptált forgatókönyv kategóriában -, rögtön akadt hazai forgalmazó egy olyan témához, ami különben valószínűleg nem került volna elénk a moziban, és rossz, mert így bizony igen magasak az elvárások. Egy nagyon kemény helyen, kemény körülmények között felnőtt meleg fekete srác önmagára találásáról van szó ugyanis.

Három színész, három kor, három fejezet – ahogy az a gyönyörű plakáton is megjelenik -, vagyis a rendező, Barry Jenkins, akinek első munkája, az Orvosság búbánatra még a Titanicon futott anno, egyszerű szerkezetet választott egy egyszerű történethez. És nem is feltétlenül a történet a fontos, ami tényleg csak arról szól, hogy valaki milyen nehezen képes végre vállalni magát, hanem a közeg, amelyben ennek történnie kell, és a lépések, amelyek ehhez vezetnek. Jenkins maga is itt nőtt fel, édesanyja szintén függő volt, akárcsak az irodalmi alapanyagként szolgáló, soha színpadra nem vitt 2003-as dráma, az In Moonlight Black Boys Look Blue szerzője, Tarell Alvin McCraney anyja, szóval a személyes élményekért, indíttatásért és háttérért nem kellett külföldre utazni, és ez látszik is.

Emlékeink sem alkotnak összefüggő történetet, egyes, néha lényegtelennek tűnő pillanatok minden részlétükben kristálytisztán megmaradnak, más momentumoknak csak az érzetére, tapintására, illatára emlékszünk. A Holdény is így működik, adottak gyönyörűen megkomponált pillanatok, amik magasba emelik az egész filmet, mint az önmagából kiforduló anya arcának hangtalan képe, a ház előtt száradó ruhák vagy az asztalon a hely, ahol a tévé állt, és utóbbi esetében aligha kell magyarázni a nézőnek, hová lett a készülék és mit vett anyuka az árából. Jenkins amúgy sem magyaráz túl, az egyik fontos szereplő a film egyharmada után például eltűnik - a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában jelölt Mahershala Ali -, mások sorsáról csak pár szóban értesülünk. Fehér embert nem is látunk, felesleges is mutatni őket, értjük, hogy működik ez arrafelé.

És a főhős sem beszél sokat, majdnem negyven perc telik el, mire egy összetett mondat elhagyja a száját, és ez bizonyos pontokon zavaró. Sokáig nem tudtam ugyanis, miért kéne törődnöm ezzel a furcsa nevű fiúval. Nem beszél, ránézésre sem megnyerő, nem is csinál semmit, csak figyel másokat, mégis törődnöm kell vele, ahogy a film elején két felnőtt némileg érthetetlen módon azonnal magára vállalja, hogy a pótszülei lesznek – visszatér a nemrég bemutatott, szintén afro-amerikai történetet elmesélő A számolás jogából Ali mellett a gyönyörű énekesnő Janelle Monáe is. A srác tiniként sem megnyerőbb, de ekkor már annyira bántják, hogy megsajnálja az ember, persze tudjuk azt is, egyedül van, és a bűnre és erőszakra épülő környéken majdnem halálos ítélet az érzelmek kimutatása. Az pedig, amikor végre erős lesz és képes visszaütni, felemelő pillanat, még akkor is, ha nem kéne a földön heverő ellenség látványának örülnünk.

És persze azt sem árt tudnunk, hogy nem szuperprodukcióról van szó, ha vannak is ismertebb nevek benne. A film „oscaros” versenytársaihoz képest fillérekből született meg, az egész stáb egy öltözőn osztozkodott, ahol a smink is készült, mindent 25 nap alatt vettek fel – amiből az anyát játszó fantasztikus Naomie Harris csak hármat kapott, pedig rengeteg jelenete van, de brit állampolgárként éppen lejárt az amerikai vízuma.