Napszállta - Kritika

Sokan és sokszor hangoztatták az elmúlt napokban, hogy Nemes Jeles László második nagyjátékfilmje nem más, mint az oly sikeres Saul fia folytatása, vagy akár előzményfilmje, egy Saul fia 2.0. És persze ebben van valami, hiszen azonos az alapmotívum - a leitmotif, hogy elég sznob legyek -: az egész játékidőn szinte transzban átgyalogló főhős alakja, aki valamiféle irracionális célt kerget, és akihez képest mindenki csak perifériális háttérszereplő. Én mást mondok, szerintem Nemes Jeles elkészítette Az én XX. századom, Enyedi Ildikó 1989-es csodájának saját értelmezését.

Merthogy ugyanaz a korszak – konkrétan 13 év a különbség Enyedi századfordulós meséje és a Napszállta utolsó békebeli évét megörökítő darabja között - itt is két, születésük után elválasztott testvér áll a középpontban, itt is ütközik a régi és a modern, itt is megjelennek az anarchisták, itt is vezérmotívum a soknyelvű, dekadens monarchia hamarosan bekövetkező széthullása, és még folytathatnám. A rengeteg hasonlóság ellenére azonban egy dologban mégis rendkívül más a két film: a Napszálltából hiányzik az Enyedi munkáját meghatározó báj és játékosság. Ebben a filmben nem mosolyog senki – ha mégis, az inkább vicsorgás. Bár nem úgy indul, de a Napszállta egy újabb pokoljárás Nemes Jelestől –, és már csak ezért is baromi kíváncsi vagyok, mit kezd majd harmadik filmjével. A történet napfényben indul, elegánsan, szépen, ahogy a Triesztből Budapestre érkező, elegáns Írisz (Jakab Juli) kalapokat próbál egy szintén elegáns szalonban. Aztán mindenkit meglep azzal, hogy a kalaposkisasszonyi állásra jelentkezik.

És még jobban meglep mindenkit, amikor kiderül, hogy Leiter a családi neve – a nagynevű Leiter kalapszalonban járunk ugyanis, a főváros legnevesebb ilyen intézményében, ahova főrangú vendégek szoktak járni. De már új a tulajdonos, ő Vlad Ivanov, aki a többihez képest elég jól kidolgozott karakterrel rendelkezik. És innentől a Leiter név lesz az egyetlen biztos pont a történetben, különösen azután, hogy az először elzavart, majd visszavett, újra elküldött, majd újra befogadott lány megtudja, hogy van egy sosem látott bátyja - szintén egy LEITER! -, akinek rettegve ejtik ki a nevét. Mert rendszerint csak neveket mondanak, meg azt, hogy "Menjen innen!" vagy „Mi köze ehhez magának?”, de ezt is ritkán érteni, mert az utószinkron ellenére – a szereplők jelentős része külföldi – nehezen vagy alig érteni, mit mondanak. És nehezen vagy alig érteni, hogy a szereplők mit akarnak, mit csinálnak, és hová tartanak. Ami elképesztően frusztráló.

Mert bár hősnőnk Budapest egyre mélyebb bugyrait járja meg, emberek hullanak körülötte, és a titokzatos báty is előkerül, nem sokat tudunk meg, és amit megtudtunk, vagy dacol a logikával vagy ellentmond annak, amit korábban megtudtunk – vagy csak nincs értelme. Van azonban egy másik, jóval pozitívabb olvasata a Napszálltának. Hogy ez nem egy történet, hanem egy panorámakép a régmúlt Budapestjéről, az agyaglábakon álló Monarchiáról, ami egyre több részletet tár fel, ahogy egyre közelebb lépünk hozzá, és két és fél óra alatt elég közel léphetünk. És ezekben a részletekben elképesztő munka van, ami látszik is. Mert az egy dolog, hogy tudjuk, a film jelentős költségvetésből készült, és az meg egy másik dolog, hogy elképesztően szép és izgalmas lett az, amit látunk, elsősorban Erdély Mátyás operatőri munkájának köszönhetően. Az utolsó fiákeres ló hátán megcsillanó napfény és az arról felszálló porszemek is életre kelnek, nem beszélve a ruhákról, kontyokról, hetyke bajuszokról, nyakkendőről és mindenről, ami elénk kerül. Ez a film lélegzik, a látványvilágával visz minket előre – és néha sajnos körbe körbe-, és csak másodsorban a főszereplő Jakab Juli hipnotizált tekintetével.

Jakab Juli nem feltétlenül az a lány, akit megnéznél az utcán, de rendkívül kifejező az arca, a tekintete, ami így leírva nagyszerű dolog, és az is - úgy a játékidő harmadáig. Csak addig izgalmas a lázasan ragyogó tekintet, a riadt arcra kiülő tanácstalanság és elszántság keveréke, aztán már nem annyira, mert a követhetetlen történetben elveszik a passzív szereplő, jelenléte először önismétléssé, majd feleslegessé válik – nem véletlen, hogy a vége felé férfi ruhát ölt, mert a rendező is tudja, VALAMIT változtatnia kell rajta. Addig azonban Jakab Juli, vagyis Leiter Írisz arca, egyre ziláltabb ruházata is egy látványelem lesz, nem a dramaturgia, hanem a látványvilág része. És dicsérhetném napestig a valóban csodás látványt, a díszleteket és a ruhákat, csakhogy ez egy ponton túl teljesen öncélúvá válik, valamiféle intellektuális önkielégítéssé, magamutogatássá, hogy bizony, mi ilyet is tudunk.

Engem nem ez érdekelt, hanem a történet, ami csak vázlatában van jelen, azt pedig már ezerszer és ezerféleképpen elmondták, ami a kor emberének is jó eséllyel nyilvánvaló volt, hogy a XX. században már nincs helye az Osztrák-Magyar Monarchiának.

---

A Napszállta szeptember 27-től látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.