Hitman 2 - Kritika

Mumbai nyomornegyedének szűk utcáin lófrálva ötlött fel bennem egy gondolat. Épp indiai szabónak öltözve szeltem a tömeget, amikor szembejött egy fegyveres őr, aki gyanúsan méregetett. De szerencsére a Hitman 2 egyik új megoldásának köszönhetően csak annyit kellett tennem, hogy odasimulok az egyik társasághoz, így probléma nélkül el tudtam bújni az emberrengetegben. Ekkor jött a felismerés: anno az első Assassin’s Creed pont az ilyen „szociális lopakodás” miatt tűnt különlegesnek. Ahogy azonban az AC, maga az AAA játékpiac is elindult a homogenizálódás útján, ebben a helyzetben pedig nehéz tisztán lopakodós játékként érvényesülni. Ahogy a filmiparban, úgy manapság már ebben a médiumban is nehéz valami egyszerre nagyobb költségvetésűt és az átlagostól eltérőt találni. Ezért tesz boldoggá, hogy a Hitman 2 ebben a formában létezhet.

Ahogy azt már hétvégi agymenésemben kifejtettem, a 2016-os Hitman egy zseniális, de rizikós dizájnnal megáldott játék, mert ha valakinek nem kenyere ugyanazt a pályát több tucatszor újrakezdeni, illetve nem szeret saját maga elé kihívásokat állítani, az nem tudja teljes egészében kiaknázni a benne rejlő potenciált. Ebből a szempontból szerencsés volt az a sokakat felháborító döntés, hogy epizodikusan adták ki, mert így a játékos kénytelen volt agyba-főbe játszani a küldetéseket, amíg a folytatásra várt, így pedig megértette, hogy a játék az ismételgetéssel egy, a jövőt is előrelátó, mindentudó profi bérgyilkost szeretett volna képezni belőle.

Ha valakit felhúzott az IO Interactive (vagy inkább a Square Enix) 2016-os üzleti modellje, az most álló ovációval fogadhatja az első jó hírt: a Hitman 2-be minden pálya egyszerre érkezett meg. De mondok még jobbat: ezzel párhuzamosan maga a játékélmény még tökéletesebb lett.

Legyünk teljesen őszinték: a Hitman 2 alig változtatott valamit az előző részhez képest, olyannyira nem, hogy még az „első évad” küldetései is kompatibilisek vele. Ez azonban aligha fogja zavarni a rajongókat, mert az alapformula olyan jól el lett találva, hogy még további három hasonló évadot is simán elbírna, a kevés újdonság pedig tökéletesen beleilleszkedik a nagy egészbe. Ez a játék is arról szól, hogy a kopasz, vonalkódos ügynök megérkezik egy igen méretes, szabadon bejárható és elismerésre méltóan részletes pályára, ahol aztán kedve és lehetőségei szerint kiiktat 2-3 célpontot. Érdemes minél kevesebb feltűnést keltve, halkan végezni a munkánkat, mert ez nem akciójáték, ha kiszúrnak minket, hatalmas hátrányba kerülünk. Segítségünkre van egy rakás álruha (a 47-esnek olyannyira semmilyen arca van, hogy még turbános indiainak is elmegy), karakterünk képzettsége, valamint saját kreativitásunk: ebben a játékban gyakorlatilag mindennel ölni/bénítani lehet, ami a kezünkbe kerül, legyen az olló, vasaló, nyakék, mérőszalag vagy egy büdös makréla. Játékmechanikai újdonság a bekezdésben már említett „social stealth”, hogy a susnyásban is sunnyoghatunk, hogy meglátnak minket a tükörben, és hogy egy táskában mindenféle eszközt becsempézhetünk. Egyik sem nagy szám, de hibátlanul passzolnak a koncepcióhoz.

A küldetéseket ezúttal is összeköti egy történet, de aki emiatt szeretné megvenni a játékot, azonnal felejtse el a dolgot. Ahogy az előző részt, ezt is sikerült 8 óra alatt végigjátszani, de úgy, hogy bámészkodó turistaként, nagyon ráérősen mentem rajta végig. A sztori maga is hasonló kvalitásokat mutat, mint az előzményben: hangulatos lett, akár egy Bourne-film, de felületes, önmagában nehezen követhető és befejezetlen. Bónusz negatívum, hogy az előző rész rövid, de igényes CGI-átvezetőit hasonló megjelenésű, de állóképes megoldás váltotta. Ez simán a játék legnagyobb negatívuma, de mondjuk ki: aki a cselekmény miatt akar befizetni a Hitman 2-re, az nagyon félreértette a lényegét.

Ami ezúttal is fenomenálisan jó lett, azok maguk a pályák, sőt, egy fokkal még zseniálisabbak lettek, mindegyik a maga módján. A bevezető új-zélandi tengerpart egyetlen luxusnyaralóból áll, sokkal kisebb a többinél, de éppen ezért kiváló nyitány, mert a legtöbb életontó opció már itt is használható. Az agyonreklámozott Miamiban tényleg leszimuláltak egy teljes autóversenyt, amelybe kedvünk szerint bele lehet piszkálni, de még emellett is rengeteg dolog zajlik rajta egyszerre. Kolumbia talán a legkevésbé emlékezetes helyszín, de itt meg a „küldetés sztorik” lettek kreatívan viccesek. Mumbai bámulatosan élőnek hat a hatalmas embertömeg miatt, Whittleton Creek pedig olyan, mintha Az amerikai szépség kertvárosába szabadultunk volna be. Isle of Sgàil pedig olyan frenetikus lett, hogy inkább nem is spoilerezem el (úgyis megteszik helyettem mások), de magabiztosan állíthatom, hogy ez az utolsó két Hitman tematikailag és pályaszerkesztésileg is legjobban eltalált helyszíne.

A Hitman 2 dizájnja ugyanazokat a köröket futtatja a játékossal, mint az előző rész. Először is ott vannak a már említett Mission Storyk, melyek pontosan ugyanazt csinálják, mint az Opportunityk: kézen fogva végigvezetnek egy lehetséges megoldáson. Ezek a megbízáson belüli küldetések valamivel fantáziadúsabbak és történetmesélősebbek lettek, néhol meglepően hosszú, de kifejezetten érdekes párbeszédeket mutatnak be (mindig öröm hallgatni, ahogy a 47-es fapofával és végtelen közömbösséggel válaszolgat). Ha ezek megvoltak és nagyjából betanultuk a terepeket, akkor nekieshetünk a kihívásoknak (Challenge), amelyekből már most több száz van a játékban. A legnehezebb ezúttal is a szellemként osonós Silent Assassint megvalósítani, de muszáj ráhajtani, ha jól akarunk szerepelni a globális ranglétrákon. Ha viszont valakit nem izgat a verseny, akkor kiválaszthatja az új, kifejezetten könnyűnek szánt nehézségi szintet is (Casual), amelyben nincsenek kamerák, kevesebb az őr és könnyebb a harc.

A végjátékot a ranglétrák mellett ezúttal is az Escalation küldetések (egyre nehezedő feladatok) és az Elusive célpontok fogják jelenteni, bár ezekre még várni kell, a Sean Bean által alakított The Undying (ez hatalmas ziccer, lévén Bean a legtöbb szerepében meghal) csak egy hét múlva kerül célkereszt elé, addig érdemes alaposan begyakorolni Miamit. Ami viszont az eddigi legnagyobb kihívás lett, az az új Ghost Mode. Ez egy PvP játékmód, amelyben két játékos egyszerre, de egymás világát nem befolyásolva próbálja pontokért kiiktatni a random célpontokat. Ez rendkívül feszült élményt nyújt, mert míg a játék többi részében lehet nyugisan tervezgetni, itt úgy kell megállás nélkül improvizálni, hogy közben az ellenfél idején is aggódhatunk. A térkép és az NPC-k elhelyezkedésének ismerete nélkül esélyünk sincs jól teljesíteni benne, itt már tényleg szükség van a tapasztalatokra.

A Sniper Assassin is egy, az alapjátéknál izgalmasabb opció, amelyben időre kell egy szikla tetejéről lelövöldözni az osztrák lagzira érkező célpontokat. Az ötletes játékmódról kollégám már alaposan kifejtette a véleményét, én csak annyit tennék hozzá, hogy a kooperációs részéhez most már meccskereső is van, úgyhogy idegenekkel is nekiállhatunk puffogtatni.

Biztos vagyok benne, hogy Hitman 2 a mai játékosok nagyobbik részének nem fogja megnyerni a tetszését, mert speciális ízléshez igazították, de ha valaki szeret gyilkosságokat finomhangolni, akkor ettől gazdagabb és profibb játékot nehezen talál magának. Ritka manapság az olyan cím, amely ekkora költségvetés mellett egy ennyire szűk réteget céloz meg, de a 47-es ügynök kopasz feje úgy csillog a videojátékok tömegében, mint világítótorony az éjszakában; azokat hívja, akik a kihívásokat keresik.

A Hitman 2 2018. november 13-án jelenik meg PC, PS4 és Xbox One platformokon, mi számítógépen teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz!