Örökség - Kritika

A vérben és belekben tobzódó franchise darabok (lásd, Fűrész - Újra játékban) és a fillérekből összehozott bűnös élvezetek mellett egyre markánsabban rajzolódik ki az utóbbi években egy kvázi szerzői filmes vonulat a horror műfajában. A boszorkány, az anyám!, vagy éppen az Oscar-díjjal kitüntetett Tűnj el! újra megmutatták, hogy az olcsó rémisztgetés mellett William Friedkin és Stanley Kubrick nyomdokaiban haladva is lehet, sőt, kell a zsánerben maradandót alkotni. Valamit, ami túlmutat a műfaj keretein, és úgy fagyasztja meg az ereidben a vért, hogy emellett a film kérdései is veled maradnak napokig. Ebbe a vonulatba illeszthető bele az elsőfilmes Ari Aster Öröksége is, mely újfent ismerős helyre helyezi a borzalmak forrását: a családi fészekbe.

Persze amikor a Sundance Filmfesztiválon való debütálását követően már az "év horrorja" és "a modern Az ördögűző" jelzőkkel dobálóztak a kritikusok, reflexből óvatosabban áll hozzá egy filmhez az ember, pláne, amikor kiderült, hogy az Örökség trailerével még egy csapat gyereknek is sikerült pár álmatlan éjszakát okozni. Hogy ez utóbbi pofátlan média hack volt-e vagy sem, sose fogjuk megtudni, de az biztos, hogy az Örökségnek nincs szüksége ilyen vásári mutatványokra: a maga jogán fog halálra rémiszteni. Mert ha egy filmben egy széktámlára terített pulóver láttán feláll a szőr minden testrészeden, akkor tudod, hogy ott valami nagyon jól működik. Az Örökség pedig jól működik, mit jól, csodásan, mármint a maga szörnyű, elborzasztó módján.

A filmben egy család széthullásának folyamatába pillanthatunk bele kényelmetlenül közelről. A famílián, de leginkább az édesanyán, Annie-n (Toni Collette) uralkodó nagymama jobb létre szenderült, a gyászban pedig szinte hallani a nő megkönnyebbült sóhaját is. Frusztráltságát munkájába, miniatűr makettek és bábuk készítésébe öli bele, miközben próbál megbarátkozni disszonáns érzéseivel egy terápiás csoportban. Az édesapa, Steve (Gabriel Byrne) igyekszik higgadtan kézben tartani az eseményeket, fia, Peter (Alex Wolff) pedig a folyamatos füvezés okozta bódultság miatt talán fel sem fogja a történtek súlyát. Egyedül a teljesen magának való, és zavarodott kislányt, Charlie-t (Milly Shapiro) érinti igazán mélyen a nagyi halála, nem csoda, hogy elkezd még a szokottnál is furcsábban viselkedni... Ahogy említettük, lassan és kényelmetlen közelségből ismerjük meg ezt a helyzetet, a családban kialakuló feszültségek, a ki nem mondott szemrehányások, a vádló tekintetek és a szereplők között épülő, áthághatatlan falak pedig csontig hatolnak. Nincs szükség váratlanul a képbe robbanó ijesztgetésekre vagy vérben úszó pillanatokra.

Persze idővel, ebbe a visszafojtott feszültséggócba megérkeznek ezek a momentumok is, hiszen egy újabb tragédia az események igazi katalizátorává válik, ami után hamar kiderül, hogy a vászonra festett családfa bizony már a gyökereinél rohad, a szereplőkre pedig rémes örökség súlya nehezedik. Erről többet felesleges tudni, sőt, csak rontana az élményen még annak ellenére is, hogy az Örökség egyik hatalmas erénye, hogy végig kiszámíthatatlan tud maradni. Innentől egyébként tényleg elszabadul a valódi pokol, ugyanakkor Aster az olykor kendőzetlen brutalitást nem engedi a feszültség kárára tombolni, csupán egyszer-egyszer csúszik ki kezéből a gyeplő.

Kár ezekért a klisés pillanatokért, mert picit kizökkentik az embert, ahogyan a váratlan helyzetekben bedobott éjfekete humor is: bár felnevetünk kínunkban, de a gyomrot szorongató feszültség is engedni kezd vele. Szerencsére ezekből kevés akad, az pedig a fantasztikus színészek érdeme, hogy szinte azonnal vissza tudunk zökkenni. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Toni Collette élete legpazarabb alakítását nyújtja, minden másodpercben hiteles, legyen bár éppen sebezhető, zavarodott vagy őrjöngő fúria. A film nagy felfedezettjei a Jumanji - Vár a dzsungelből ismerős Alex Wolff, és a már fizimiskájában is rémisztően furcsa Milly Shapiro lehetnek, ragyogóan teljesítenek mindketten. Gabriel Byrne pedig csak szolidan emlékeztet minket, hogy asszisztálni is remekül tud kiemelkedő alakítások megkoronázásához.

A forgatókönyvet és a rendezést egy személyben jegyző Ari Aster nevét pedig jegyezzük meg, hiszen kevesen büszkélkedhetnek olyan koherens, konzekvensen végigvitt és iszonyú erős pillanatokkal bíró első filmmel, mint amit most ő lerakott az asztalra. Pláne dicséretes, hogy magabiztosan dolgoz bele filmjébe olyan témákat, mint az anya-gyerek kapcsolat, a gyász és a család széthullása, még ha ezeket nem is sikerült olyan rétegzett módon, több síkon működően kifejtenie, mint a bevezetőben említett mozikban, így a végkifejlet sem annyira letaglózó. Ugyanakkor ahogyan Pawel Pogorzelski operatőrrel sikerült az egész film világát úgy vászonra álmodnia, mintha csak egy, az Annie által alkotott makettházban játszódna előttünk a történet, amiben a szereplők csupán bábuk egy pokoli színjátékban, na az tanítani való.

Az Örökség június 7-től látható a magyar mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.