Captain Toad: Treasure Tracker - Kritika

Mint tudott, Toad, ez a méltatlanul háttérbe szorult, gombafejű kis felfedező már egyszer szerencsét próbált önálló játékával Wii U konzolokon, de sajnos a játék éppen csak annyira lehetett sikeres, mint a konzol maga. Azonban hála a Switch diadalmenetének, piciny hősünk kapott egy újabb esélyt a bizonyításra (a korábban már tesztelt Donkey Kong Country: Tropical Freezehez hasonlóan), Toad pedig ismét nekirugaszkodik, hogy végre megmutassa, mennyi potenciál is rejlik egy ilyen apró kalandorban.

Habár a kaland méreteit tekintve meglepően hosszú, azért epikus sodrú hősdrámára, nagy fordulatokra, illetve bölcseletértékű mondanivalóra senki ne számítson… nem ez a műfaj erőssége. A történet kezdetén Toad kapitány és szíve választottja, a bűbájos Toadette együtt fedezik fel a zöld vidéket aranyló csillagokat keresve, amikor az égből lecsap Wingo, ez a hatalmas madár (legalábbis Toad mércéjével mérve annak tűnik) és elragadja a csillagot… meg az abba makacsul kapaszkodó leányzót is. Apró kapitányunk pedig ahelyett, hogy az elrabolt leányok kiszabadításában szaktekintélynek számító Marióhoz fordulna segítségért, inkább maga ered útnak, hogy visszaszerezze felhőkbe veszett kedvesét. Persze Toadette, az új kor szellemében nevelkedett, talpraesett lányka, maga sem fogja tétlenül várni lovagját. Ehelyett igyekszik önerőből kimászni a slamasztikából – ennek megfelelően pedig alkalmasint őt is irányíthatjuk majd –, mi pedig számtalan rejtvénnyel teli, egyedi pályán egyengetjük majd az apró szerelmesek útját.

A sztori három nagyobb fejezete során megannyi pályán és még annál is több, változatosnál-változatosabb kihíváson küzdjük majd végig magunkat, ahol egyetlen barátunk a forgatható képernyő, illetve a giroszkóp lesz. Toad és Toadette eszköztára ugyanis finoman szólva limitált: hőseink aligha tudnak többet, mint sétálni és dolgokat kirángatni a földből, illetve néha elhajítani azokat – esetükben még az ugrás is elérhetetlen álom, talán a méretes hátizsákok, talán az apró lábak okán.
Ebből rögtön kiviláglik, hogy nem a küzdelmen és az ügyességen, hanem sokkal inkább a logikán van a hangsúly. Minden pálya alapvető célja a csillag megszerzése, de ráadásként aranytallérokat és drágaköveket is begyűjthetünk… meg persze teljesíthetjük a pályánként eltérő rejtvényeket, illetve keresgélhetjük a rafináltan elrejtett „Pixel Toad” figurákat.

A hangulatos, pici világokat kedvünkre körbeforgathatjuk, ráközelíthetünk vagy eltávolodhatunk tőlük, míg a giroszkóp irányította célkereszttel mozgathatunk lifteket, üzemelhetünk be ősi szerkezeteket, nyithatunk kapukat, tarthatunk meg mozgó falakat, vagy béníthatunk le ellenfeleket, míg apró hőseink valamelyike elhalad mellettük. A rejtvények eleinte könnyűnek tetszhetnek, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesznek a pályák egyre nyakatekertebbek és szórakoztatóbbak. Ha pedig minden szintet száz százalékosan akarunk teljesíteni (beleértve a drágaköveket, a titkos kihívást és a pályánként elrejtett pixel toadot is), akkor bizony kiadós agyalásnak nézünk elébe. Egész elképesztő módon minden pálya egyedi, és szinte mindegyik saját mechanikával büszkélkedhet: a trambulintól a liftekig, a tolóajtókon és hintákon át a sárkányokig, mi több, a hullámvasutas lövöldékig mindenhez lesz majd szerencsénk, ennek fényében pedig a bűbájosan megrajzolt és rafináltan összerakott világok mindegyike újabb és újabb meglepetéseket ígér.

A kivételt ez alól talán csak a kicsit bugyutább Clear-Pipe Puzzleplex és Drop-Road Dash pályák jelentik. Míg utóbbin a leomló ösvénnyel versenyt futva és ellenfeleket kerülgetve igyekszünk a pálya végére érni, az előbbinél – némi Pacman utánérzéssel küszködve – üvegcsövökön csúszkálunk fel és alá, a megtorpanás és tervezgetés luxusa nélkül. Habár kétségtelen, hogy ezzel a forgatható pályák monotonitását akarták megtörni a készítők, picit fölöslegesnek éreztem őket és alig vártam már, hogy visszatérhessek a kicsiny világok varázsához.

Attól függően, hogy milyen platformon nyüstöljük a játékot, különböző élményeink lehetnek az irányítást illetően. A Switch kezelése intuitív és kényelmes, de bedokkolt módban a giroszkópos célzás az állandóan elmászkáló célkereszt okán leheletnyit bosszantóvá válhat (én legalábbis soha nem tartom mereven előre a pro kontrollert). A 3DS esetében ugyan elköszönhetünk a giroszkóp adta előnyöktől, de cserébe a pálcával könnyedén rábökhetünk a használni kívánt tárgyakra, vagy a kényelmetlenül közel kerülő ellenfelekre. És ha már irányítás… a Switch-verzió ugyan kínál kooperatív játéklehetőséget, de ez sajnos kimerül a mozgásérzékelős célkereszt – és imigyen a világon elhelyezett eszközök – kezelésében.

A Captain Toad amúgy pompásan fest mindkét platformon… színes, mókás és rajzfilmszerű, ahogy ez egy efféle játéktól elvárható. A 3DS sztereoszkópikus 3D effektje különösen jól áll a Captain Toadnak, de a Switch-verziót nyüstölőknek sem lehet panaszuk, hiszen a játék 1080p felbontásban (kézben tartva ez 720p-re mérséklődik) és 60 FPS-el szalad… 3DS esetében a képfrissítés ennek a fele.

A Captain Toad: Treasure Tracker július 13-án jelent meg Nintendo Switch és Nintendo 3DS platformokra, mi mindkét változatot teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.