Final Fantasy XVI Expansion Pass - Kritika

A Final Fantasy XVI új megközelítésű, akciónehéz szerepjátékához a Square Enix eredetileg nem tervezett letölthető tartalmakat, de a kedvező fogadtatás után mégis úgy döntöttek, hogy végül nem is egy, hanem két DLC-t gyártanak majd játékukhoz, és a csomag az Expansion Pass alcímen fut majd. A Passba bekerülő két küldetésszál az Echoes of the Fallen és a The Rising Tide címet kapta, és mindkettő Valisthea egy elhagyatott tájára vezet minket, hogy ősi titkokat és elfeledett ősi istenségeket, azaz eikonokat kutassunk. Mi is egy efféle nyomozásba fogunk most, hogy megnézzük, megéri-e az árát az Expansion Pass. Lássunk is hozzá!

Echoes of the Fallen

Az első letölthető tartalom keresztségben az Echoes of the Fallen címet kapta, és a szokásostól eltérően ezúttal nem egy sebtében a játékhoz foltozott DLC-hez van szerencsénk, ami némi ráadás tartalommal próbálja visszacsábítani a játékost Valisthea világába. Az Echoes ugyanis annyira belesimul a játék történetébe, hogy egy Final Fantasy-vel most ismerkedő játékos talán észre sem veszi, hogy egy bónusztartalommal van dolga.

A sztori szerint az Ultimával való összecsapásra készülő Clive egyszer csak kap egy fülest Charontól, a tábor kufárától, miszerint furcsa, szürke kristályok kerültek kereskedelembe és forognak közkézen, melyek, szemben az Anyakristály többi szilánkjával, porrá válnak, ha egyszer használták őket. Clive tehát összehívja megbízható barátait és nyomozni kezd, így jutva el a Bukottak egy ősi létesítményébe, akiket a főtörténet éppen csak megemlített. Habár részleteket itt sem tudunk meg az eltűnt fajról, azért némileg rálátunk majd technokrata világuk finomságaira: a lénykísérletekre, a magitek fegyverekre és a léghajóikra. Persze nem is a Final Fantasy lenne, ha a robot ellenfeleken túl nem akadna itt is egy félisteni entitás, a bogárszerű Omega, aki egy új, mesterséges Anyakristállyal igyekszik dominanciát szerezni a világ fölött. Néhány impresszív videó és persze szenzációs hangjáték kíséri ezt az epikus, bár viszonylag lineáris küldetést.

Eleinte csak nyomozunk és rosszfiúkkal verekszünk, tehát semmi olyat nem csinálunk, amit ne szoktunk volna meg a főjáték mellékküldetéseitől, de aztán eljutunk Sagespire-ba, ebbe a méretes létesítménybe, ahol az igazi móka kezdődik. Nyilván itt se várjunk forradalmat, mert az épület egyedi küllemét és a szokásosnál talán intenzívebb csatákat leszámítva itt is csak szobáról szobára küzdjük végig magunkat, olykor közellenfeleket, máskor pedig a sokkal egyedibb, robotszerű főellenfeleket verve meg. Persze ezek a bossok – három is van belőlük – egyedi mozgásokat mutatnak és különböző harci taktikát kívánnak meg, ergo sokkal többet kell foglalkoznunk támadásunk és védekezésünk ritmusával, mint korábban. Régi és az új mechanikák keverednek egymással ezekben a harcokban, amelyek – habár nem voltak nehezek – azért kellemesen átmozgatták ujjainkat. Ha szeretted a Final Fantasy XVI harcait, akkor az Echoes of the Fallen küzdelmeit is élvezni fogod. Szerencsére a zsákmány is illeszkedik az épület kihívásaihoz, nem egy bekerült az éppen használt felszereléseim közé is.

Persze a csúcspont, mint mindig, most is a főellenféllel való összecsapás, tehát az Omega elleni küzdelem lesz. A gigantikus harc eleve egy menő arénában zajlik, ráadásul Omegának egy raklapnyi olyan támadása van, melyet a Final Fantasy XIV Endwalker kiegészítőjéből, az Omega Protocol Ultimate megmérettetésből vettek kölcsön a készítők. Az összecsapás egész magával ragadott megannyi fázisával, ötletes mechanikáival és az epikus végjátékkal, ugyanakkor sajnos az egész kiegészítő letudható 3-4 óra alatt, ráadásul a helyszínre sem tudunk visszajönni, hacsak nem használjuk az Arete követ arra, hogy újra játsszuk az egész küldetést.

Összességében, habár az Echoes of the Fallen valószínűleg nem fogja megváltani a világot lineáris kihívásaival, azért egy estére mindenképpen szórakoztató kiegészítése a történetnek. Arról nem is szólva, hogy jó régi ellenfeleket, Omegát is beleértve, új köntösben látni.

The Rising Tide

A The Rising Tide a Final Fantasy XVI második és egyben utolsó kiegészítője, gyakorlatilag a játék hattyúdala, amely az Ultimával való nagy összecsapás előtt még utoljára szabadjára engedi Clive-ot és társaságát, hadd mérjék össze erejüket az elfeledett entitással, Leviathannal. A víz gigászi, ám eltűnt eikonja pusztán egy gondolat erejéig kerül csak említésre a fő játékban, holott már a hetedik felvonástól állandó résztvevője a félisteni erejű entitások táborának. Ez azonban most orvoslásra kerül a kompakt, ám annál látványosabb DLC keretein belül, ahol még egyszer, utoljára megmutathatjuk a világnak, milyen fából is faragtak minket.

A történet Northreach-be küldi Clive, Jill, Joshua és Torgal négyesét, ahol aztán összetalálkoznak a hóhajú Shulával, Mysidia rejtett szigetének vezetőjével. A nő minket keres, hiszen már jelentős hírnevet könyvelhettünk el magunknak titánok legyűrésével. Azt reméli, hogy véget vethetünk bebörtönzött ura, a hatalmas Leviathan szenvedésének is, ezzel szabadítva meg törzsét az évszázados átoktól. Miután elvállaljuk a feladatot, áthajózik velünk a szigetet elkendőző mágikus falon, a Glamouron, és láss csodát, egy mesés táj és végtelen kék ég fogad minket. Kellemes hely ez a végjáték sötét boltozatú, kietlen tájaihoz szokott szemünknek, ahol zöld erdők, dübörgő vízesések és ősi romok bűvölnek majd el bennünket.

Itt aztán megismerhetjük Haven-t, Mysidia kicsiny faluját, amely a múlt sötét bűneit nyögi mind a mai napig, mely átok feloldása a mi feladatunk lesz. A sziget népének küldetései bizonyos értelemben el is szakadnak a főcsapás komor feladataitól, hiszen sokkal könnyedebb hangulatúak, ami rendkívül üdítő és remekül illeszkedik ehhez a játék kezdeti óráit idéző környezethez. Egy kiválóan kidolgozott mikroklíma ez, ahol szépen lassan megismerjük a helyiek múltját, szokásait és rituáléit. Hallunk majd a boszorkányról is, akinek valami köze van Jillhez, és aki erőteljes időmágiájával börtönözte a sziget egy részét dermedt időtlenségbe. Mindez elvezet majd minket a szokás szerint epikus és igen látványos bossharchoz.

Bevallom, 2023-as megjelenése óta nem érintettem a Final Fantasy XVI-ot, így csupán most, a letölthető tartalmaknak hála került ismét a merevlemezre a játék. S bár Clive már jócskán fel volt szerelve és maximura volt szintezve a DLC kezdeténél, a bossharcok így is megizzasztottak, köszönhető ez az ingadozó kihívás görbének és az olykor átkozottul szorosra szabott sebzéskövetelményeknek. Az átlag ellenfelek szokatlanul könnyűnek bizonyultak, Phoenix, Shiva és Titán kombómmal úgy szaladtam át rajtuk, mint forró kés a vajon. Kihívást keresve néha már csak karddal ütöttem őket, ám ez a módszer is csak hosszabbnak bizonyult, szórakoztatóbbnak nem.

Épp ezért ért öv alatti ütésként a Timekeeperrel való harc, ahol, ha nincs mentés a fázisok között, még mindig ott vesztegelnék. Agresszív harctechnikájával bekergetett egy kitérés-spirálba, iszonyatos életerő sávja pedig alig látszott fogyni. És ő csak nyitánya volt az elképesztően nehéz boss harcoknak. Leviathan egyik fázisának például – amikor egy sebezhetetlenséget adó gömböt kellett időre lecsépelni, vagy különben egy pusztító cunamit küld a szigetre –, egész pontosan hétszer kellett nekifutnom, mire sikerült levernem. Persze, nem harcoltam Ifrit formámban már egy esztendeje, de hogy ennyire ki legyen számolva a harc, az egy kicsit meredek döntés.

Hiába voltak szórakoztatóak a küldetések, meseszép a világ és hangulatos a harc, ha ekkora szakadék ásít egyszerű szörnyek és ritka főellenfelek között. Persze, értem én, hogy bele kellett számolniuk azt, hogy a végjátékra Clive igazi titán lesz már, de akkor miért ennyire gyengék az átlag ellenfelek? És ha valaki csak végigszalad a főküldetésen, vajon elbír-e az ilyen erősségű főellenfelekkel?

Bárhogy is, a harcokon túl Clive megtanulhatja Leviathan képességeit is, amelyek elsősorban területre ható víz támadások. Szert tehetünk továbbá egy másik Eikon képességére is, akit, habár a spoiler elkerülése végett most nem említenék, irdatlan hatalma megszerzésével mégsem értek egyet… ha találkoztok vele, ti is megértitek majd, miért gondolom így.

Mégis, mindent összevetve a The Rising Tide DLC egész a végéig szórakoztató és hangulatos, még ha keserédes élmény is volt. Hibái ellenére ugyanis könnyű szeretni ezt a játékot, és a DLC számtalan olyan érzést kínált számomra, számtalan olyan élő helyszínt, amivel az eredeti játékban csak az elején találkoztunk, mielőtt minden komorrá és sötétté vált volna. De talán éppen ez a kontraszt tette igazi csemegévé a The Rising Tide-ot, amit mindenkinek tudok ajánlani, akik szerették az alapjátékot… méltóbb búcsút talán nem is kaphatott volna a Final Fantasy XVI.

---

A Final Fantasy XVI Expansion Pass utolsó DLC-je 2024. április 18-án jelent meg, egyelőre kizárólag PlayStation 5 konzolokra. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játékkalendáriumunkhoz!