Blackwood Crossing - Kritika

Ha valami, hát az egyértelműen elmondható a Blackwood Crossingról, hogy nem lesz mindenki kedvence. Persze, ezt szinte az összes videojáték, film, könyv és zene kapcsán megemlíthetnénk, viszont ez a szürreális, abszurd kalandjáték tényleg nem adja magát könnyen. De ha valakit beszippant, ha valaki elkezdi érezni, hogy voltaképpen erről (is) szól a videojátékozás, alighanem csodálatos élményben lesz része. És ezt most nyugodtan lehet szó szerint érteni.

Mert a Blackwood Crossing úgy mesél el egy történetet, hogy megpróbál visszanyúlni a játékok hőskorába, amikor a hangsúly mégiscsak a sztorin volt, mégiscsak az számított, hogy az okos fiúk és lányok milyen cselekményt raknak elénk. Mi az, amin nevetni vagy sírni tudunk, mitől érezzük azt, hogy aludni sem bírunk. Nos, a Blackwood Crossing olyan felütéssel nyit, amire nem lehet nem odafigyelni. Megyünk egy vonaton, valami régi, fülkékkel teli szerelvényen, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a testvérünk eltűnt. Finn, az öcsénk nincs sehol, aztán kiderül, hogy mégis megvan, de mintha semmi sem volna olyan, mint egy rendes vonaton. Először furcsa nyulak jelennek meg a szerelvényen (helló, Alice Csodaországban!), majd kinyílik egy másik világ, ahol nem sínek és mozdonyok vannak, hanem maga a múlt. A gyakorta csodálatos, faházakkal és zöld fűvel teli, máskor meg kegyetlen, kínzó múlt.

A Blackwood Crossing nem valami kommersz játék, vagyis nem lehet a bevett formulák szerint elmesélni a sztoriját, méltatni a grafikáját, vagy éppen szidni a zenéjét. Itt most egészen másról van szó, és az már az első percek után világossá válik, hogy a fejlesztők valami hihetetlen mély történetet szerettek volna bemutatni, amelyben nincsenek fegyverek, gonoszok és jók, legyőzendő ellenfelek, hanem csak az általunk irányított lány, Scarlett és az öccse van. Illetve mindaz, ami az ő eddigi útjukat meghatározta. Kalandok, játékok, fájdalmak, halál, s az utóbbi feldolgozása.

Mintha egy álomban volnánk, gondolhatja gyakran a játékos a Blackwood Crossing közben, és nagyon is igaza van. Minden olyan itt, mintha álmodnánk, hiszen milyen világ az, ahol a vonatkocsiból hirtelen kinyílik egy létra, az egyik mozdonyból egy pici üvegházba léphetünk, netán az életünk szereplői furcsa maszkokban jelennek meg? Egyfelől bámulatos, szép – olyan, amit rögtön egy festményre kellene pakolni. Mintha Lewis Carroll meséjében volnánk: furcsa, szürreális, sokszor szándékosan taszító, sokszor meg csábító. Ahogy haladunk előre, úgy tárul fel előttünk Scarlett és Finn története, a sorsuk, és néha fogalmunk sincs, mi is a jelen, mi az, amit valóban real time tapasztalunk. Nincs ezzel gond, kiismerhetetlen egy játék a Blackwood Crossing, éppen olyan, mint az élet. Hol a gyerekkorunk egy fejtörője jön velünk szembe, hol meg az egykori személyek.

Mindezek után joggal merül fel mindenkiben a kérdés, hogy mitől játék is ez. S itt jön a képbe az a pont, hogy miért fogják sokan egyből azt mondani, hogy ebből inkább nem kérek. Ugyanis a Blackwood Crossing azért sem adja könnyen magát, mert játékként néha talán nehéz értelmezni. Hősünknek leginkább annyi a dolga, hogy részt vegyen bizonyos párbeszédekben, ahol választhatunk, mérgesen, kedvesen, esetleg szarkasztikusan szeretnénk-e felelni. Mindemellett persze ez egy kalandjáték, így sokat mászkálunk, néha pedig meg kell keresnünk bizonyos dolgokat, ám sokszor érzi úgy az ember magát közben, hogy Scarlettnek voltaképpen nincs túlságosan sok dolga. Félreértés ne essék, a magam részéről emiatt nem kárhoztatom az alkotást, mivel a történet, ahogy a múlt pillanatai a remek, finom zenével megelevenednek, és már-már egy meditatív utazás részese lesz az ember két fiatallal, nos, az valahol mindenképpen feledhetetlen. Viszont észre kell venni azt is, hogy a Blackwood Crossing mégiscsak a kalandjáték és az interaktív film között egyensúlyoz, hol erre, hol meg arra billen. Még egyszer mondom: nem baj, csak jó tudni, mielőtt elindulunk a kalandra.

A Blackwood Crossing PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi a Microsoft konzolján teszteltük.