Venom 2. - Vérontó - Kritika

Kritikánk SPOILERMENTES.

Cletus Kasady (Woody Harrelson), a kivégzésére váró sorozatgyilkos kizárólag Eddie Brockkal (Tom Hardy) hajlandó beszélni, leginkább azért mert... wait for it... bírja őt, meg aztán azért, mert a forgatókönyvíró összeizzadott pár sort arról, hogy ők tulajdonképpen egy tőről fakadnak. Azt az apróságot leszámítva, hogy Eddie a nagy kirekesztettségében sem öldökölte tucatjával az embereket. Igazán semmiség. Aztán mikor egy óvatlan pillanatban Kasady megharapja emberünket, a benne lakozó Venom egy darabja átvándorol a pszichopatába, és zavaros elméjének hála megszületik benne Vérontó, aki még annyira se fogja vissza magát, mint Venom, akit azért Eddie így vagy úgy, de pórázon tart. Vérontó feature-jeit felhasználva Kasady megszökik a börtönből, kiszabadítja az egyetlen embert, aki megértette őt, azaz a szintén fogságban senyvedő Frances Barrisont (Naomie Harris), és elhatározza, hogy szétcirkumveniálja Venomot, hogy aztán ő lehessen a legkeményebb legény a városban - mármint azok közül, akik egy szimbiótával élnek együtt.

Hát ezt a filmet a korhatárbizottság jól benézte. Még hogy 18-as karika meg erőszakos jelenetek! Jó, van itt penetráció rendesen: direkt és indirekt egyaránt, hisz míg Vérontó az egyik áldozatát úgy végzi ki, hogy ledugja az egyik csápját a torkán, addig a film maga is belemászik a fejedbe, és addig üti az agyadat, amíg meg nem adod magad. De tényleg, a forgatókönyvet mintha egy túlmozgásos tinédzser írta volna, aki olyan sok képregényt olvasott, hogy egy idő után már a szövegbuborékokban lévő szöveget se olvasta el, csak a képeket bámulta, és abból következtette ki a történéseket. Infantilis marhaság ez a film, de legalább pontosan tudja, mit akar elmesélni: egy bazi nagy és egy még nagyobb idegen szörny bunyóját, amihez vezető utat béna egysorosok, önmaguk paródiájaként viselkedő karakterek és szélsebesen letudott egyéb körítések szegélyezik.

Azt gondolnád, hogy Eddie már megtanult együtt élni Venommal, de nem: ezek ketten ugyanúgy osztják egymást - szavakkal és sallerekkel egyaránt -, mintha nem lenne holnap. Brock lakását a filmben vagy háromszor amortizálják nullára, szóval tuti, hogy van már törzsvásárlói kedvezménye az IKEA-nál. Ezt a járulékos veszteséget leszámítva amúgy az emberszabású és a csupafog mamlasz úgy civakodik egymással, mint ahogy a kiskamaszok szoktak. Valamit mintha már konyítanának az életről meg az együttélésről, de amint az egyik vakkant valami szúrósat, akkor máris beáll az örihari. Egy biztos: a mindkét karakter hangját szolgáltató (és amúgy ötletgazdaként kreditált) Tom Hardy a forgatási napok végére tuti berekedt ettől a rengeteg ricsajtól. Mégis az az érzésünk, hogy minden pillanatát imádta ennek az eszetlen marhulásnak.

A másik vonalon Woody Harrelson is bitangul érzi magát: általában ő is szeret rákattanni az ilyen félcédulás karakterekre, és mikor a felvételek előtt a tükörbe nézve szembesült a sárgarépára emlékeztető hajával meg a csiricsáré szerkójával, biztosan tudta, hogy itt most aztán nem kell néznie, hol van a fék. És biztosak vagyunk abban is, hogy Andy Serkis rendező is arra biztatta a színészeit, hogy tolják túl a vircsaftot, és ez alól a rasztafári diszkókirálynőre emlékeztető Harris se kivétel, akit már csak azért se kéne Shrieknek nevezni, mert akárhányszor sikoltani próbál, attól Vérontóban felmegy a pumpa, mert hát ezek a paraziták érzékenyek a hangzavarra. Nem mondhatnánk, hogy az isten is egymásnak teremtette őket. Eddie-nek viszont vissza kéne találnia az exéhez (Michelle Williams), de egyetlen felnőtt húzásaként a film nyilvánvalóvá teszi, hogy erre semmi esélye nincs, mivel Anne érettebb nála. Kivéve, amikor két perc erejéig ismét She-Venommá válik, és ezt úgy kommentálja, hogy "azért ez poén volt". Egyébként meg a film végére megmentendő szőkére redukálódik, ami csak azt bizonyítja, hogy Harris-szel együtt csak azért vannak ott, mert különben a játékidő még a 70 percet se érné el.

Serkis, Hardy és az első rész után a forgatókönyvírói feladatot ismét ellátó Kelly Marcel ugyanis hamar kifogynak a szuszból - gondolhatnánk, de mégis úgy érezzük, hogy ez az őrült rohanás tervezetten ilyen kompakt, sűrű és fékevesztett: mintha csak vissza akarnának térni azokhoz az időkhöz, amikor a szuperhősfilmek még underdogok voltak a nagymenő hollywoodi produkciók árnyékában, és Darkmanek meg Fantomok kaptak szűk másfél órákat arra, hogy alacsony költségvetésből harsánykodjanak egy sort a lepattanóért, csak azzal a különbséggel, hogy a Venom 2. nagy pénzből, népszerű figurákkal és színészekkel csinálja ugyanezt, ám a betli ezúttal jobban bejön, hisz míg az első film közel két órában próbált építkezni (karaktert, világot, sztorit meg ilyesmit), és csak az utolsó 20 percben legyintett rá erre az egészre, addig ez a folytatás 90 percen át járatja magas fordulatszámon a motort, hogy szemérmetlenül azt mondja: én egy B-film vagyok, gyertek, zabáljatok fel!

---

A Venom 2.: Vérontó (Venom: Let There Be Carnage, 18 éven aluliaknak nem ajánlott - mi meg azon felülieknek nem ajánlanánk...) 2021. október 14-től látható a hazai mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.