Venom - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

Lehet, hogy a Marvel Studios univerzumépítős stratégiája pofonegyszerűnek tűnik, de szemlátomást mégsem az, hisz ritka kivételtől eltekintve nincs olyan stúdió, amely képes lett volna lemásolni azt. Nem elég jó karakterekkel, jó színészekkel és hozzáértő szakemberekkel felvértezned a filmjeidet, melyek a vége főcím közelében ilyen-olyan csápokat növesztve próbálnak továbbépítkezni. Nem elég izgalmas akciójelenetekkel, látványos trükkökkel, izgalommal és humorral ellátnod a filmedet, mert ezek ugyan mind megvoltak a Venomban, de mégis hiányzott belőle a sóder, a titkos hozzávaló, amitől ezek összeálltak volna, és egy olyan filmet hoztak volna létre, mely nem csupán önmagában, de ugródeszkaként is működhetne. Legalábbis nem úgy, ahogy azt mi elképzeltük volna. És ez egyszerre rossz és jó hír.

Az Élet Alapítvány többek között földönkívüli élet után kutat az űrben, és sikerül megfogniuk az Isten lábát, mikor az egyik űrhajójukkal egy élő organizmusokkal teli meteorba botlanak. A szerencse aztán hamar balszerencsébe fordul, mikor a hajó lezuhan, és valami olyasmit hoz el a Földre, amire minden film- és képregényismerő fel van készülve, csak az Élet Alapítvány vezetői nem. Közben Eddie Brock (Tom Hardy), a némileg arrogáns oknyomozó riporter azt a feladatot kapja, hogy interjúvolja meg az Élet Alapítvány még nálánál is arrogánsabb vezetőjét, Carlton Drake-et (Riz Ahmed). Mivel két dudás nem fér meg egy csárdában, az interjú balul sül el, Eddie az utcára kerül: naná, hogy egy idő után saját szakállára kezd el nyomozni, és mikor sikerül behatolnia az Élet Alapítvány területére, onnan már nem egyedül távozik...

Aligha akad olyan képregényes antihősös toplista, melyen ne szerepelne Venom. Az űrből érkezett parazita, amely a filmben kikéri magának, hogy így hívják, először A csodálatos Pókember 252. számában tűnt fel 1984-ben, akkoriban még egy névtelen Pókruhaként. Négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy immáron Venomként hivatkozzon magára, és ekkor már Eddie Brock volt a gazdateste, étvágya nagyobb, személyiségjegyei pedig izgalmasabbak voltak, mint valaha: elindult a klasszikussá válás útján.

Nem is csoda, hogy a Pókember és a hozzá kapcsolódó karakterek megfilmesítési jogával bíró Sony fejesei elég rendesen presszionálták Sam Raimi rendezőt abban, hogy mindenképp szerepeltesse Venomot az általa dirigált Pókember-trilógiában. Igazáb��l csak azért kellett a harmadik részig várnunk a szimbióta megjelenésével, mert Raimi nem különösebben komálta a figurát, amely a Pókember 3-ban is csupán egy mellékesen hozzáadott és gyorsan leírható figura benyomását keltette.

A rajongók fel voltak háborodva. És nem először a Sony és a Marvel közös története során. A DC-vel szerencsétlenkedő Warnerhez hasonlóan ez a stúdió is azt a benyomást kelti, mintha nem igazán tudná, mit akar. Az még hagyján, hogy tíz éven belül kétszer is újraindította a Pókember-szériát, de jelenleg több különböző univerzumban gondolkodik, melyben egy animációs világnak ugyanúgy helye van sok-sok különböző Pókemberrel, mint egy olyan Pókember univerzumnak, melyben nincs Pókember. És ugyan a Baljós Hatos névre keresztelt antihős különítmény az istennek se akar összejönni, a stúdió legalább azt levette, hogy egy Venom-filmre mindenképp szüksége van a világnak.

Úgy tűnik azonban, hogy eme elhatározáson túl a Marvel-karaktereket producerként dédelgető Avi Aradnak és Amy Pascalnak csak halovány elképzelései voltak a filmet illetően. Végül aztán Ruben Fleischer rendező vezényletével egy masszaszerű filmhibridet sikerült összehozniuk, amely anélkül kelt önálló életre, hogy az alkotók pontosan tudták volna, hogy mi lesz abból, amit megszobornak. A Venom, mint film is olyan lett, mint a címszereplője: egy burjánzó, alaktalan forma, aminek van egy-két izmos húzása.

Talán a fentieknek kissé ellentmond az, hogy a film első fele megfontoltan, ráérősen építkezik. Ugyan az ebben résztvevő figurák képregényesen vázlatosak, de legalább vannak körvonalaik: főnöke tanácsa ellenére Brock az ösztöneire hallgatva megy bele a bajba, és ezzel némileg meg is ágyaz majd parazitájának, amely kvázi átveszi benne az ösztön hangját. Van barátnője is (Michelle Williams), aki amolyan lelki iránytűként szerepel az életében, és több különböző karakterformáló kihívás elé is odakerül, mielőtt egyáltalán találkozna Venommal. Drake ezzel szemben tipikus gonosz: a cél érdekében törtető, mindenkin átgázoló figura, akivel kapcsolatban alig várod, hogy valaki jól szétrúgja a seggét.

Szóval egy kompetens eredettörténet van kibontakozóban sekélyes, de tessék-lássék működő drámával, mi több, a baljós előjelek horrorisztikus következményeket vetítenek előre - persze csak a maguk PG13-as módján, aztán mikor Eddie végre találkozik Venommal, akkor hirtelenjében minden megborul. De úgy, mintha a producerek berontottak volna a forgatókönyvírók, Scott Rosenberg, Jeff Pinkner és Kelly Marcel írószobájába, felrúgták volna az asztalt azzal, hogy márpedig ennek a filmnek mostantól humorosnak és könnyednek kell lennie, és baromira fel kell pörögnie.

A Venom második fele pedig már szinte köszönőviszonyban sincs az elsővel: mintha a Men in Black kissé morbid idegenábrázolása találkozna a 80-as zsarufilmek folyamatosan veszekedő romantikájával és a szintén ezekben az időkben elterjedt idegeninváziós B-filmekkel, csakhogy mindeközben a felépített karaktereket a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt elnyeli egy idegen parazita, amely aztán se füle, se farka tettekre készteti őket. Innentől kezdve pedig az alkotók teljesen elengedik a gyeplőt, mindent és mindenkit beáldoznak egy-egy akciójelenetért, humorbombáért vagy képregényes kikacsintásért. Ó, hol is láttunk ilyet utoljára? Igen, a Predatorban.

És mindez a maga módján teljesen szórakoztató. Ezt vehetitek vitriolnak és vallomásnak egyaránt, ugyanis a Venom élvezetéhez elő kell kotornod a benned rejlő 12 évest, aki attól tátja nagyra a száját, ha böhöm nagy szörnyek verik laposra egymást, csomagolják össze tucatjával a kommandósokat, és közben olyan egysorosokat puffogtatnak, amit hallva a felmenőid biztos ráncolnák a homlokaikat. Szóval a maga kaotikus összevisszaságában a Venomnak sikerült egy olyan lélegző organizmussá válnia, amely a tinédzserek és a gyereklelkű felnőttek szemében kisebbfajta csodává nőheti ki magát.

---

A Venom október 4-től látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.