Vén rókák - Kritika

Más idők járnak. A nyolcvanas-kilencvenes években elég volt azon élcelődni, hogy az öregemberek szexelnek meg szeretnek (lásd a Selyemgubót vagy a A szomszéd nője mindig zöldebb-filmeket), manapság viszont az idős szex maximum csak egy vadhajtás: a mai öregeknek már úgy kell mulatniuk, mintha megvadult főiskolások lennének (lásd Last Vegas), repülőgépekből ugrálnak ki (Bakancslista), és hadd ne menjek bele abba, mi minden történt azzal a bizonyos százéves emberrel, aki kimászott az ablakon, és eltűnt.

Theodore Melfi előző filmjéhez, A számolás jogához hasonlóan a cselekmény kapcsán felmerülő morális kérdéseket csak felületesen, szépen becsomagolva feszegeti, ehelyett inkább a helyzetből adódó kedves, szellemes és helyenként drámai lehetőségek maximális kiaknázására összpontosít, de főleg a szellemes részre koncentrálva, amiben nagy segítség, hogy a rendezés jogát átadta Zach Braffnak, aki a Dokik című sorozattal rengeteg tapasztalatot szerzett humor terén, főleg ami az olyan kényes dolgokat illeti, mint a halál.

Márpedig ha öreg vagy, akkor a kaszás egyre erősödő jelenléte folyamatosan beárnyékolja mindennapjaidat, és ugyan az elmúlás ebben a filmben elsősorban poénforrásként szerepel, mikor hőseink tényleges közelbe kerülnek hozzá, hát... akkor is viccelődnek vele egy kicsit. Persze, a humorizálás nagyját inkább olyan mindennapos (és kevésbé rizikós) témák teszik ki, minthogy egy öregember milyen akadályokba ütközik nap, mint nap, és ez a trió - Michael Caine, Morgan Freeman és Alan Arkin - hogy próbálja legyőzni azokat.

Természetesen azzal, hogy támogatják egymást. Ógnak-mógnak, és sokat morognak (ritkább esetben pedig - szerencsére - unokáikkal giccseskednek), de nem lennének képesek egymás nélkül létezni. Igazi eszményített triót alakítanak ők, rutinból persze, de a játékidő minden percét kiélvezve. Talán a filmnek is pont ugyanez a legnagyobb baja - egyben bizonyos mértékben erénye is -, hogy rutinból, különösebb meglepetésektől és erőfeszítéstől mentesen van lezavarva, hogy még véletlenül se fájjon.

Azért kár, hogy a tervezés során bedobott vizuális trükköknek, és a Szemtől szembent idézően cool akciójeleneteknek köszönhetően megjelenő kellemes feszültség, amely egy izgalmas bankrablós jelenetben csúcsosodhatott volna ki, végül egy-két béna poénnak és az úton-útfélen megtörő lendületnek köszönhetően végül elpárolog. És ez kihagyott ziccerként lesz feljegyezve a nagykönyvbe, pedig az olyan filmek, mint a Galaktitkos küldetés vagy a Haláli hullák hajnala már megtanították, hogy az egyáltalán nem megy a humor rovására, ha a készítők az érintett egyéb zsánerelemeket is mindvégig tiszteletben tartják.

Így aztán végül egy kellemes, és csak néha cinkes, de tökéletesen feledhető komédiácska lesz a jussunk, amire nyugodtan elvihetjük a nagyszüleinket, csak aztán nehogy megirigyeljék a látottakat.