Szellemek háza - Kritika

A Spierig-testvérek javára váljék, hogy általában nem érik be a szimpla zsánergyakorlattal. Bemutatkozó rendezésük, A zombik városa az ausztrál nihilt párosította össze az élőhalottas ópuszok kliséivel, a Daybreakers egy vámpírokra alapozott futurisztikus társadalmat képzelt el elég erőteljes Underworldös áthallásokkal, eddigi legjobb filmjükként az Időhurok nem egyszerű időutazós thriller volt, hanem nyugtalanító kérdéseket feltevő noir, a Fűrész: Újra játékban pedig nyolcadik részként próbált friss vért fröcskölni egy elég rendesen kizsákmányolt szériára. Kár, hogy végül egyik filmjük sem tudott kinőni saját, illetve mások árnyékából, és sajnos ez legújabb rendezésükről, a Szellemek házáról is elmondható.

Mondhatni, a Winchester-rezidencia az egyik legelső kísértetházzá vált, megannyi más hasonló történet ihletforrásává, csakhogy mire maga is eljutott a megfilmesítésig, addigra legendáját olyan szinten kiszipolyozták, hogy már eleve másolatnak hat csupán.

És sajnos a forgatókönyv írásában is részt vállaló Spierigéknek nem is igazán sikerül kiemelniük a filmet a saját legendáriuma által teremtett közhelyek közül. Nem mintha ne próbálkoznának: a film főszereplője nem is Sarah Winchester, akit Helen Mirren alakít olyan odaadással, mintha közben az Oscar-átadón elnyerhető jetski járna a fejében, hanem a Jason Clarke által megformált dr. Price, akit a Winchester vállalat azért küldött a hírhedt kastélyba, hogy kiértékelje annak űrnőjének elmeállapotát. A jó doktor valójában egy drogfüggő sarlatán, aki a mai napig nem volt képes túltennie magát felesége halálán, és mivel egy baleset folytán percekig halott volt, Sarah Winchester meg van róla győződve, hogy képes kommunikálni a holtakkal. Price-ra szép kis spirituális utazás vár, melynek során le kell számolnia a saját meg a ház démonjaival is.

Ha a történet itt megállna, már akkor több hátszéllel rendelkezne, mint a legtöbb, "van egy megszállt tárgy" alapokon nyugvó kísértetfilm, ám a Spierigék nem restek behozni a képbe egy szellemek által gyakorta egrecíroztatott kisfiút, annak aggódó, kérdőjelekkel teli anyját, gyanúsan viselkedő komornyikokat, valamint egy csomó szellemet, meg legalább még egyszer annyi szabályt, amivel ezeket a szellemeket kordában lehet tartani. És ezek a szabályok általában légből kapottnak hatnak ("végy 13 szöget, ami a közhiedelemmel ellentétben nem átkozott szám, hanem biztonságot nyújt"), de többnyire azt a célt szolgálják, hogy aztán jól felrúgják őket.

Szóval a narratíva expozícióval terhes, és jóval kevesebb teret enged az ijesztgetéseknek, mint ami egy ilyen jellegű filmtől elvárható lenne, de talán még ez se lenne olyan nagy baj, ha a szórványosan jelentkező paraszcénák hatásosak lennének, de sajnos a Spierigék ezek kidolgozásában is gyengélkednek: a legtöbb pontosan akkor csattan el, amikor a néző várná, és vannak olyanok is, melyeket még a beteljesülés előtt elhagynak. És ehhez még azt is hozzávehetjük, hogy a címszereplő ház kidolgozásából is teljességgel hiányzik a fantázia, mi több, úgy általában a kraft is: a külső felvételeken messziről látszik, hogy az egész csak CGI, belső helyszínből meg van vagy féltucat... Hol van ez pl. a Bíborhegy látványvilágától, meg attól, amit a filmhez csatolt szlogen ígér a több száz szobányi félelemmel?

Valahol eltévedhetett a mindössze tervrajzon létező szobák rengetegében a szellemekkel, drámával és karakterekkel együtt.

---

A Szellemek háza március 15-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.