Super Lucky's Tail - Kritika

A Super Lucky’s Tale a tavaly az Oculus Rifthez kiadott Lucky’s Tale folytatása. Első blikkre talán a Conker’s Bad Fur Day modernizált verziójának tűnhet (Nintendo 64 klasszikus, isten nyugosztalja), ám sajnos alapvető játékmechanikai és dizájnhibák tömkelegét tartalmazza. Egész egyszerűen lábon lövi a 3D platformjáték önnönmagát. Az meg pláne érthetetlen, hogy miként lett a "világ legerősebb konzoljának", az Xbox One X-nek a friss nyitócíme. De ezen ugorjunk is tovább elegánsan, úgysem tudjuk megfejetni a Microsoft döntését.

Visszatérve a játékra, gondolom egyetértünk abban, hogy egy 3D-s platformer talán legfontosabb eleme a kamera pozicionálása, ahogy a kamerát elmozgatjuk azért, hogy megkeressük a lehető legjobb belátási szöget. Így tudjuk felmérni ugyanis egy-egy ugrás lehetőségeit, mi több, egy 3D-s platformernél a tempót is megszabja, és hozzájárul ahhoz, hogy a játékmenet folyamatos és szórakoztató maradhasson.

Az ugrálás itt kínszenvedés, főleg ha közben levegőből támadó ellenfelekkel kell megharcolnunk. Elvileg a madarakkal meg a méhekkel egyetlen ütéssel végezni tudnánk, de mivel a kameraszög katasztrofális, sosem tudjuk az ugrásainkat meg a támadásainkat rendesen pozicionálni, és a legegyszerűbb ellenség is komoly, kellemetlen kihívássá változik. Meg természetesen emiatt rengetegszer zuhanunk majd le a semmibe.

Szerencsére van azért némi pozitívum is kis róka történetében. A szintdizájn ötletes, tele (ebből a szempontból már kimondottan kellemes) platformer-kihívásokkal. A játék által időnként felkínált platform-rejtvények aranyosak, de egyik megoldásába sem őrül majd bele senki. Konkrét feladatokat is teljesítenünk kell, amely kihívások gyorsan elkezdik ismételni önmagukat: mikor már tizedszerre kell egy úgynevezett gatekeeper fejét visszaszerezned, csak hogy ő azt visszatehesse a helyére, nos, akkor azért elkezded harapdálni a szájad szélét. A kis róka képességei sem éppen eredetiek, leszámítva a föld alatt való közlekedést, de ezt pedig alig fogjuk használni, mivel nincs igazán rá szükség. És itt gondolkodtunk el azon, mennyivel érdekesebb lett volna ez az egész, ha Lucky nem rókaként, hanem egy vakond formájában ölt testet...

A grafikai megvalósítás mainstream-aranyos, ami azt jelenti, hogy bizonyos szempontból hozza a “cuteness” tömegek által általánosan elvárható dimenzióit - ugyanakkor elmarad a műfaji konkurencia friss vizuális ötletekkel operáló minőségétől. Mintha közepes költségvetésű indie lenne, és nem egy stúdió alkotása. Minden kicsit elnagyolt, és nélkülözi az eredetiséget, ami az Xbox One X natív 4K felbontása sem segít. A célközönség persze a kisgyerekek voltak, ez ennél a játéknál egyértelmű, éppen ezért meglehetősen könnyű a program: a legtöbb ellenséget fejre ugrással vagy faroksuhintással (hé!) ki lehet csinálni.

Újrajátszhatóság szempontjából a 20 szint egyenként négyféle különböző célt kínál fel, ezek segítségével tudunk még több lóherét összeszedni - az uccsó boss-harchoz a 99-ből legalább 80 lóherét kell magadénak mondanod. Ennek a feltételnek a játékosra kényszerítésével gondolom a játékidőt akarták meghosszabbítani - az elegendő lóhere megszerzéséhez újra és újra kell játszanod egyes szinteket - , de tapasztalatom szerint az ilyesmi örömöt nem, csak frusztrációt okoz.

A Super Lucky's Tale Windows 10 PC-re és Xbox One konzolokra jelent meg november 7-én Play Anywhere címként, mi számítógépen teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.