11-11: Memories Retold - Kritika

Míg a filmipar a hetvenes évek óta jobbára háborúellenes filmekben utazik, a játékipar a felnőttségnek ezt a fokát még - az akciójátékok természetéből adódóan - nem tudta meglépni. A játékiparban a háború ábrázolása egyelőre döntő többségben FPS-macsófantáziákban való fetrengésben merül ki. A 11-11: Memories Retold készítői ezen igyekeznek változtatni, és személyes történetek levezetése által a háború valódi tragikumából valamit megvillantani. Nem igazán sikerült: sormintákkal teleszőtt háborús képeslap lett belőle.

A 11-11: Memories Retold fejlesztője a francia DigixArt, akik a legendás brit animációs stúdióval, az Aardmannal (Wallace & Gromit, Csibefutam, stb.) dolgoztak együtt a projekten, pontosan azért, hogy a játék különleges grafikai megjelenést kapjon. A 11-11: Memories Retold Kurt, a német mérnök és Harry, a kanadai fotós története - életüknek fonala fut egymás mellett és gabalyodik össze az I. világháború minden szempontból embertelen körülményei között. A játék arra koncentrál, pontosabban arra szeretne koncentrálni, ami az efféle, a humanizmust negligáló helyzetben teljesen elfelejtődik: az egyén személyes fontosságára, az egyedi döntések súlyára, hogy hogyan lehet fizikailag és lelkileg sértetlenül átvészelni a legrosszabbat.

Harry hőstetteket akar végrehajtani, hogy az otthoniak büszkék legyenek rá, ez hajtja előre. Kurt az ellentéte, a háború céljai elzúgnak a feje mellett, a honvédő melldöngetés nem érdekli: ő csak és kizárólag a fia nyomát szeretné felkutatni, aki eltűnt a fronton. A két karakternek Elijah Wood és Sebastian Koch adja a hangját, két kiváló színész. Mindketten anyanyelvükön mondják a szöveget, ami egyrészt hozzájárul a realitásfestéshez, másrészt dramaturgiai szerepe is lesz akkor, amikor Harry és Kurt igyekszik majd a másikkal megértetni magát.

A játék forgatókönyve kezdetben ráérősen adagolja a történéseket, ezzel igyekszik ugyanis visszaadni a háborús mindennapok gyökérvalóját: azt, hogy a lövészárkokban két gyilkolás közt csak kártyázással, piálással meg állandó várakozással lehetett elütni az időt. Természetesen a várakozás száraz levéltakarója alatt végig ott lapul a halál előugró ígérete, a rohamparancs megérkezésétől való csöndes rettegés. Az idő múlása a játékban amúgy is a lopakodó halál érkezését jelzi: ahányszor a történet lényeges fordulatot vesz, a narratíva visszaszámol a békekötésig, ám ez a visszaszámlálás valahogy minden, csak nem megnyugtató. Sőt, mintha abszolút ultimátum lenne a játékos és a figurák számára egyaránt.

Hőseink sorsa akkor kapcsolódik egybe, mikor csapdába esve, összezárva kénytelenek heteket együtt tölteni - háborús ellenségből barát lesz. Az efféle történetet a filmművészet már jó párszor elmesélte, elég csak Ronald Emmerich Kedves ellenségemjére, vagy Jean Renoir klasszikus Nagy ábrándjára gondolni. Ebből a szempontból szintén érdekes, hogy a játék elmosódott, állandóan vibráló vizualitása a rendező Renoir apjának, a festő Auguste Renoirnak az impresszionista festményeit idézi.

A vizualitás itt maga az üzenet: a nyugtalan, vibráló, mégis álomszerű képek azt sugallják, hogy emlékeink még ha kedvesek is, megbízhatatlanok, és az idő, illetve személyiségünk formálják őket. A realizmus itt semmilyen szinten nem cél, a játék nem akarja visszaadni nekünk pontról pontra a háborút, inkább a túlélők emlékein keresztül mesél róla, a tényszerűség igénye nélkül, a személyiség fontosságára helyezve a hangsúlyt. Impressziókat, benyomásokat fest meg. Ez végül kétélű fegyvernek bizonyul, lásd alább.

A 11-11 a Life Is Strange-hez hasonló interaktív sztori, ami inkább magával akarja sodorni a tehetetlen embert, és nem hagy túlságosan sok esélyt számunkra ahhoz, hogy mi határozzuk meg, merre folyjon. Minden a történet lendületének lett alárendelve, és ebbe beleértem a játékmechanizmusok másodlagos voltát is. Ez nem feltétlenül negatívum: annak, amit és ahogyan a 11-11 készítői mondani akarnak, a komplex mechanikai megoldások által előhívott kemény kihívások csak az útjában állnának. Háborús játék létére a 11-11 nagyon nyugis cucc: rendkívül egyszerű rejtvények megoldásán, illetve dolgok összeszedésén túl sok játékdramaturgiai kihívást nem tartalmaz.

A DigixArt a játékban gyakran egészen elképesztő jeleneteket, képeket és hangulatokat képes megteremteni, több közülük már-már felejthetetlen. Igazi művészet van abban, ahogy ezekkel a hangulati kontrasztokkal a háború banalitásának és gerincfagyasztó borzalmának kettős ambientjét megteremtik. CSAKHOGY! Sajnos a karakterek megírása, felépítése már messze nem ennyire erős, “hőseink” gyakran túl bárgyúak (pl. Harry legnagyobb gondja a fogolytáborban, deportálásának előestéjén az, hogy a fényképezőgépét visszakapja) és/vagy naivak. Ráadásul csak azért vannak ilyennek megírva, hogy valamiféle videojátékos aktivitásra sarkalhassuk őket, például amikor Kurt egy brutális csata folyamán a macskáját akarja megtalálni. Ja igen, mert helyenként még hőseink a fronton összeszedett háziállatait, egy macskát és egy galambot is irányítani tudjuk. A realizmus irányába kifejtett igény itt veszi a kalapját, és odébbáll.

A végére az egész ráadásul romantizáló cukormázba ragad. Ami a történet elején még az álmodás szélén vergődő realizmusnak hat, hangsúllyal a realizmuson, Disney gejlbe fordul. A szentimentális moralizálás hatalmas hiba, édesbús háborús sláger mélységű a mondanivaló, súlytalan, mindent meglékelő. Mindent, mert a helytelen moralizálás csak aláhúzza azt, ami végig ott motoz az ember fejében: hogy a játék által választott idillikus vizualitás a háborút elbagatellizálni akarja, és eleve gyökeresen rossz döntés volt ilyen képi világot használni ebben a narratív-történelmi kontextusban. Így lesz a 11-11 Memories Retoldból csecse giccs.

A 11-11: Memories Retold november 9-én jelent meg PlayStation 4, Xbox One és PC platformokon, mi a Sony gépén teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz!