Super Bomberman R - Kritika

A Bomberman-játékok fundamentumát képező élmény – névleg az egy eszközön való osztozás öröme, illetve az egyszerűen letehető, úgynevezett „egypályás mobilitás” – egyértelműen a Nintendo új konzoljáért kiáltott és hangja meghallgattatott. A Super Bomberman R a készüléket eladó The Legend of Zelda: Breath of the Wild árnyékában, ám önmagában is impozáns 50 dolláros (kis hazánkban nagyjából 16 ezer forintos) kereskedelmi áron érkezett. Márpedig nyitócím mivolta és borsos ára arra engedi következtetni az egyszeri fogyasztót, hogy itt valami tartalmas, valami látványos várja majd. Ám ez sajnos nincs így. A Super Bomberman R ugyanis sem tartalmában, sem minőségében nem validálja árfekvését, még ha a maga jogán egyébként egy szórakoztató cím is, ami olyan tökéletesen simul a Switch nyújtotta játékkörnyezethez, akár egy alul méretezett jóganadrág.

De kezdjük csak az elején.

Azon játékosok számára, akik valamilyen csoda folytán lemaradtak a Bombermanről, vagy annak száznyi iterációjáról, hadd foglaljam össze a lényeget pár szóban. Adott ugye egy kicsiny emberke (ő a népes Bomberman família valamelyik tagja), egy terepakadályokkal felrácsozott izometrikus térkép néhány rombolható torlasszal és mókás képű ellenféllel, és persze adott egy cél is, ami lehet az összes ellenség megsemmisítése, a kijárathoz vezető kapcsolók megtalálása, vagy éppen a pályán sorakozó terepakadályok kipucolása.

Apró avatárunk mindezen kihívások leküzdésére persze egyetlen hatékony megoldást ismer – az ész nélküli robbantgatást. Ennek eszköze természetesen a névadó bomba, amiből eleinte csupán egyetlen, nem túl nagy hatóerejű darabbal bírunk, de aztán idővel – a pályákon fellelhető és felszedhető bővítményeknek köszönhetően – ezek száma és hatékonysága egyre csak nőni fog. Mi magunk is fürgébbek lehetünk a játék előrehaladtával, ami nem is baj, hiszen a detonáció nem válogat barát és ellenfél között.

És igazából ennyi. Ez a magvas alapvetés minden Bomberman-játék kvintesszenciája és ugyanezt az egyszerűségében nagyszerű receptet igyekszik a Super Bomberman R is lenyeletni velünk a szűk ötven pályát számláló sztori módjával és egy viszonylag egyszerűre szabott, ám pörgős többjátékos móddal – ennyit és ennél egy fikarcnyival sem többet, ami egy felső kategóriás játékként beárazott címnél 2017-ben már édes kevésnek tűnhet.

De hadd ne szaladjak előre! Lássuk, mit is kapunk a pénzünkért.

A sztori mód története feledhető, az összekötő animációk pedig csak mérsékelten viccesek, de legalább egyetlen gombnyomással át lehet őket ugrani. Öt világ kínál nekünk egyenként nyolc-nyolc pályát, aránylag változatos, de alapvetően unalmas feladatokkal és egyre megveszekedettebb, olykor egyenesen unfair szintig menő kihívásokkal. Senki ne gondoljon itt világmegváltó ötletekre; egyszer rejtett kapcsolókat keresünk, míg a végtelenül szaporodó ellenfelek kellő állományirtás hiányában lassan elárasztják a pályát, máskor az idővel kelünk versenyre, vagy éppen több szinten robbantgatjuk az ellent… ha a fejlesztők ennyiben hagyták volna a dolgot, talán nem is érdemelne több figyelmet az egyjátékos mód. Ám a világok végén ott várnak ránk a főellenfelek, és bizony a velük való tusakodás élvezetes és alkalmasint embert próbáló, néha pedig egyenesen frusztráló tud lenni.

Ennek egyik legfőbb oka a meglehetősen rosszul kitalált valuta-rendszerben, azaz a drágakövekben keresendő. Hogy miről is van szó? Ha felhasználjuk a rendelkezésre álló életmennyiséget, azaz elbukunk, akkor a játék némi drágakő fejében megengedi, hogy az adott pályától folytassuk a történetet, természetesen ismét teljes életkészlettel. Ezen drágaköveket azonban egyjátékos módban csak a pályák teljesítésével tudjuk felhalmozni, mely pályákat a Super Bomerman R valamilyen oknál fogva nem enged újrajátszani, ha még nem fejeztük be korábban a kampányt. Ergo előbb-utóbb könnyedén beleszaladhatunk abba a szituációba, hogy egy nehezebb pályánál, mint amilyen egy főellenféllel folytatott harc is, egyszerűen kifutunk az újrakezdésekből, imigyen elakadunk. S mivel nem tudunk korábbi missziókat újrajátszani, így vagy a többjátékos módban próbáljuk „összefarmolni” a szükséges drágaköveket, vagy egyszerűen újrakezdjük az egész történetet.

Nyilván az alacsonyabb nehézségi fokozatok csökkentik a folytatáshoz szükséges kövek mennyiségét, de valahogy faramucinak tűnik az, hogy csak ilyen kompromisszumok árán kerülhetjük el a zsákutcába futást. Ha belevesszük azt is, hogy ugyanezen drágakövek szolgálnak valutaként a különböző kozmetikai elemek, új karakterek és többjátékos térképek vásárlásához, ez a büntetés még kellemetlenebbnek tűnik.

A többjátékos módban már valamivel nagyobbat domborít a Super Bomberman R, mint teszi azt a meglehetősen lapos kampány során, de azért itt se várjunk világrengető élményt. Nyilván a haverokkal lejátszott bombázós tébolyda képes néhány igazán kellemes pillanatot okozni, de a játék alapvetően ezen a téren sem merészkedik sokkal messzebb a legklasszikusabb „bombermani” hagyományoktól. Mi több, a rendelkezésre bocsátott nyolc térképpel és a szegényes potméterezési lehetőségekkel (nem tudunk extrákat ki-bekapcsolni) kicsit még lejjebb is teszi a mércét, mint tette azt a játék néhány korábbi iterációja.

Ahol igazán kiemelkedőt alkottak a készítők, az a többjátékos rendszer infrastruktúrája. Millióféleképpen variálhatjuk, hogy hogyan és hányan is szeretnénk játszani a játékkal; választhatjuk a kooperatív vagy Battle módot a Joy-Con kontrollereket használva, tolhatjuk a játékot négyen, vagy akár nyolcan is lokálisan, attól függően, hogy a Switch tabletjén, avagy a TV képernyőjén játszunk (ehhez persze nem árt egy-két ráadás kontroller). De dönthetünk úgy is, hogy akár nyolc Switch készüléket akasztunk egy közös Wi-Fi hálózatra, vagy hét másik játékossal robbantgatjuk egymást a nemlétbe az online mód segítségével. S mivel a Bomberman egyetlen karra és gombra korlátozott, praktikusan egyszerű irányítását mintha csak a Joy-Conra találták volna ki, így az sem tűnik kellemetlennek, ha ketten kuporgunk a Switch egyébként nem túl méretes kijelzője előtt a kicsi kontrollereket szorongatva.