Hívatlanok 2.: Éjjeli préda - Kritika
Túlontúl ismerős ismeretlenek
A 2008-as Hívatlanok nem vitte túlzásba a magyarázkodást. Három álarcos figura kezdett el terrorizálni egy vidéki házba szorult párt... és nagyjából ennyi. Hogy miért őket, arra nem kaptunk választ, mint ahogy arra se, hogy egyáltalán kik voltak ezek a maszkosak. A kérdések mögött a behelyettesíthetőség varázsa rejlett: a nézőnek magának kellett okokat és indokokat találnia a szituációra, és ezáltal akaratlanul is beleképzelte magát a helyzetbe.
Ugyan az első rész világszinten kilencszeresen visszatermelte a befektetett aprópénzt, a folytatásra mégis tíz évet kellett várni, ami javarészt annak tudható be, hogy a jogokon több producer és cég rendelkezett, és valószínűleg nem tudtak megegyezni. Az biztos, hogy a történet folytatásán nem kellett egy évtizeden át szorgoskodni, hisz a legtöbb slasherhez hasonlóan a Hívatlanok is az a típusú franchise, amely kis módosításokkal akárhányszor újramesélheti magát. Szerencsére az első rész forgatókönyvét is szállító Bryan Bertino a folytatást sem magyarázta túl, és ugyan szkriptjét alaposan átszövegezték, a film nem követi el azt a hibát, hogy például bekukkantson az álarcosok gyerekkorába.
Ehelyett elkövet sok mást.
Négyfős család érkezik pihenni egy meglehetősen kihaltnak tűnő lakókocsiparkba. A hangulat nem túl rózsás, ugyanis bajkeverő lányukat épp kicsapták az iskolájából, ezért bentlakásos suliba küldik. Hamarosan azonban ez lesz a legkisebb gondjuk, ugyanis megjelenik három álarcos figura, hogy levadássza őket.
Engedjétek meg nekünk, hogy felvázoljunk egy szituációt a filmből, amiből volt jó néhány, és amely pillanatok alatt kirántotta a film feszültsége alól a talajt: a kis esti sétára induló két gyerek vérbe fagyott hullákat talál az egyik lakókocsiban. Azonnal visszasprintelnek a saját házukhoz beszámolni a látottakról, ahol a fater meghozza a filmtörténelem legostobább (és szar horrorok sajátjaként visszatérő) döntését: szétválunk! Én visszamegyek a fiammal, a feleségem pedig itt marad a lányommal. Mobiltelefont nem viszünk magunkkal, a rendőrséget vagy a gondnokságot nem hívjuk, és még véletlenül se vágjuk be magunkat azonnal az autóba, hogy elhúzzunk a helyszínről.
Most mondjátok meg, hát nem érdemlik meg, ami rájuk vár?!
Hogy az áldozat-jelöltek hülyén viselkednek, az csak a horrorok felét szokta kinyírni - mert nincs kiért izgulni, ugye -, a másik felét a jól realizált rémek és tetteik még simán elviszik a hátukon, de a rendezést magára vállaló Johannes Roberts (aki legutóbb egész tűrhetően vizsgázott a 47 méter mélyen című cápás horrorral) még ezen a téren is beleáll a földbe. Míg az első részben a címszereplők idegőrlő módszerességgel terrorizálták áldozataikat, hogy előbb a lelküket és az elméjüket szabják szét, és csak utána a testüket, addig ezúttal a néha a szó szoros értelmében is ajtóstul rontanak a házba, hogy szúró-vágó fegyvereikkel kalimpáljanak. És persze hőseink a tőlük elvárható módon ilyenkor rendre hülyén reagálnak...
Néhány külföldi kritika dicsérte a filmben tetten érhető 80-as évekbeli nosztalgiát, de mostanra elértünk oda, hogy ennek az évtizednek a megidézése már inkább számít közhelynek, mint tisztelgésnek - főleg ha azok legnagyobb értékeit (a tempót, a dinamikát, a tér és az idő jelentőségét) képtelenek átvenni. Tény, hogy a Christine című Carpenter-horror egyik kulcsjelenetének exhumálása nem fest rosszul, csak ennek kivitelezéshez a készítők sutba vetik minden realitásérzéküket: már-már természetfelettivé teszik a helyzetet, aminek köszönhetően még a megmaradt feszültség is elpárolog.
A Hívatlanok 2. véresebb, mint elődje, ugyanakkor teljes egészében hiányzik belőle a jelenlét feszültsége és a reménytelenség frusztrációja: mindaz, ami az első részből szép lassan kultuszkedvencet faragott. Magyarán egyáltalán nem érte meg tíz évet várni a folytatásra.
A Hívatlanok 2.: Éjjeli préda március 8-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
Pozitívum
- Az alapszituáció megmaradt a régi
Negatívum
- Rosszul megkomponált támadások
- A feszültség hiánya
- A jelszó: váljunk szét!
Végszó
A Hívatlanok 2-ből majdnem minden hiányzik, ami az első részt kiemelte a zsánerfilmek tömegéből: a lassú, elkerülhetetlennek tűnő végzetet több szálon futó, szétszabdalt következetlenségre, meggondolatlan hirtelenkedésre és hülyébbnél hülyébb döntéseket meghozó áldozatokra cserélte. Azért amiatt hálásak lehetünk, hogy legalább az álarcosokat nem próbálta meg túlmagyarázni.
KRITIKA: Hívatlanok 2.: Éjjeli préda
