Star Wars: Visions - Kritika

El kell ismerni, hogy manapság nehéz maradéktalan lelkesedéssel a Star Wars rajongójának lenni. Mert ha még élvezted is a legújabb filmtrilógiát, az olyan iszonyatosan megosztó lett, hogy lépten-nyomon a Rey és társai történetének a minőségén acsarkodó emberekbe futhatsz. Részben a sok negatív reakció miatt is egyre hangosabbak azok a vélemények, melyek szerint most már tényleg hagyni kéne a francba a Skywalker família történetszálát, és inkább más karakterekkel, más konfliktusokkal foglalkozni, ha már úgyis egy ilyen kulturálisan gazdag és egyedi atmoszférával átitatott galaxisról van szó. A The Mandalorian ebből a szempontból tett egy határozott lépést ebbe az irányba, bár a franchise múltjától még ez a sorozat sem mert messzire elkóborolni. A Star Wars: Visions éppen ezért rendkívül üdítő projekt: bebizonyítja, hogy a Star Warsból sokkal többet is ki lehetne hozni.

Mielőtt még elmagyaráznánk, hogy mi a fene az a Visions, két dolgot szeretnénk kérni a rajongóktól: az egyik, hogy készüljenek fel rá, hogy ez a kilenc anime rövidfilmből álló gyűjtemény sehogyan sem kötődik a Star Wars kánonhoz, a másik, hogy legyenek nyitottak ezekkel a történetekkel kapcsolatban! A Star Wars közönsége híres arról, hogy vicsorgó anyatigrisként védi kedvenc szériáját, sokan pedig, nem véletlenül, azért szerettek bele, mert az egybefüggő filmjei egyetlen nagy sagát adnak ki, nagyrészt ezért is érződik epikusnak. De a Visions nem kritizálja a kánont, nem kérdőjelezi meg annak nagyszerűségét, sőt, kifejezetten tiszteletteljesen bánik az alapanyaggal. Ugyanakkor pont annyira távolodik el tőle, hogy megmutathassa, sokkal nagyobb potenciál van ebben a galaxisban, mint gondolnánk.

A Visions kilenc filmjét hat japán stúdió készítette, ebből kettő igazi rocksztár az anime iparban: ez a Production I.G. (Ghost in the Shell: SAC, Psycho-Pass, Haikyu!!) és a Trigger (Kill la Kill). Ha valaki nem szokott hozzá az animék nagyon japán stílusához, akkor ezeket az átlagosan negyedórás filmeket furcsának és idegennek fogja találni. Az írók rendesen elengedték a fantáziájukat, például a kilencből négy történet olyan világban játszódik, amely a Star Wars esztétikáját a történelmi japán filmek világával keveri. Rögtön az első film, a The Duel ilyen, ami erős kezdés: ennek van a legkülönlegesebb vizualitása, a 3D-s animációt a vázlatrajzok ceruzavonalas stílusával keveri, a banditák által sanyargatott falut megmentő ronin története pedig egy az egyben olyan benne, mint egy Kurosawa-filmben. Erre aztán éles váltásként jön a jóval rajzfilmszerűbb Tatooine Rhapsody, ami konkrétan arról szól, hogy egy rockbanda koncertet ad Jabbának. Jó lenne azt mondani, hogy a Visions végig ilyen változatos és bátor, de sajnos egy idő után a sztorik kissé önismétlővé válnak. Nagyrészt Erőhasználókról szólnak, akik próbálják megtalálni a céljukat (van itt fénykardozó droid és kutyalányszerűség is), ez a téma pedig nagyjából az utolsó két részre ki is fárad.

De ez nem azt jelenti, hogy a Visions rendezői ne találták volna meg mindig a saját hangjukat, ami elsősorban a fenomenális vizualitásban fejeztek ki. A Trigger például hozta a tőlük megszokott, már-már röhejesen dinamikus animációt a The Twinsben, ami az ostorként lóbált fénykardjaival a Visions másik kiemelkedően látványos epizódja. A The Village Bride ehhez képest jóval szelídebb, cserébe viszont bámulatos színvilága van, ami kiválóan illik a benne bemutatott, természetközeli platénához. Habár a történetek mind elég egyszerűek, ezeket sikerült úgy megrendezni, hogy a rövid játékidő alatt is át tudjuk érezni a karakterek vívódását és a konfliktusok súlyát. A The Ninth Jedi-ban egyből érezni lehet, hogy valami nem stimmel az összecsődített Jedi-bandával, a komótos The Elderben pedig hiába tudja mindenki előre, hogy mi fog történni, profin építik fel benne a feszültséget. Feltűnő probléma talán csak a T0-B1-gyel van, aminek rohan a cselekménye, az Arakirivel, ami már túlságosan is egyszerű történetet mesél el, és a Lop and Ochōval, mellyel pedig túl nagyot markoltak, ezt a sztorit egy teljes sorozatban kellett volna elmesélni.

Tiszteletreméltó a Visionsben, ahogy a Star Wars jól ismert elemeit használja fel új, bár talán nem teljesen eredeti ötletekhez. A zenéit minden rajongó imádni fogja, nem a megszokott dallamok csendülnek fel benne, de simán össze lehetne keverni őket John Williams műveivel. A jellegzetes hanghatások is megmaradtak a fénykardok búgásával és a lézernyalábok nyivákolásával, a sok-sok idegen faj, akiket a filmekben láthattunk, valamint a csotrogány járművek, melyekkel az isten háta mögötti planéták lakosságának életminőségét érzékeltetik. A Visions aztán olyan kérdéseket vet fel, mint hogy mi volna, ha egy Sith empátiával viseltetne mások iránt? És ha egy droid képes lenne az Erőt használni? Vagy mit szólnátok ahhoz, ha a fénykardok színe aszerint változna, hogy éppen ki forgatja? És végősoron azt, hogy mi lenne, ha a Star Wars lehetne egyszerűen stílus is a kőbe vésett kánon mellett? Bizonyára vannak olyan rajongók, akiket ezeknek a gondolatoknak még az említése is szemöldökráncolásra késztet, de egy ennyire berögzült és kockázatot nem ismerő franchise esetében akkor is jó néha valami újszerűt látni. Főleg ilyen minőségben.

---

A Star Wars: Visions 2021. szeptember 22-e óta elérhető a Disney+-on.