Rocketman - Kritika
Csak egy ölélesre vágyott
Reggie Dwight (Taron Egerton) már egészen fiatalon nyilvánvalóvá tette, hogy különös érzéke van a zongorához, de nem csupán azonnal vissza tudott játszani bármit, amit hallott, de egyik fülbemászó dallam pattant ki a fejéből a másik után, és még az énekhangja sem volt rossz. Szigorú apja nem bátorította, a világra dühös anyját pedig nem nagyon érdekelte, mit csinál a fia, aki idővel felfedezte magának a rock and rollt, Bernie Taupin (Jamie Bell) képében pedig egy olyan ember jelent meg az életében, aki szövegeket is írt az ő csodás dallamaihoz. Az akkoriban már Elton John néven futó zenész életébe a világhír egy gyorsvonat sebességével érkezett meg, vele együtt a kicsapongó életvitel is, ami egy beteljesületlen szerelemmel megspékelve hamar felőrölte őt, pedig a benne élő kis Reggie igazából másra sem vágyott, mint egy atyai ölelésre.
A Rocketman nem a Bohém rapszódiának köszönheti létét. Elton John kb. két évtizede próbálja elmesélni élete történetét, és az elmúlt évek során Justin Timberlake-től Tom Hardy-ig számos színész neve merült fel a formálódó, aztán mindig el-elhaló projektje kapcsán. Végül Matthew Vaughn kellett ahhoz, hogy a Rocketman megkapja a kilövési engedélyt. A rendező-producer a Kingsman: Az Aranykör forgatásán jött rá arra, hogy az abban a filmben vendégszereplő énekes miben mesterkedik, és megígérte, hogy segít neki megvalósítani a projektjét, de csak azzal a feltétellel, ha Taron Egerton játszhatja őt. Az első Kingsmannel berobbanó színész az Énekelj! című animációs musicallel már bizonyította, hogy nem áll tőle messze az éneklés, az Eddie, a sas pedig azt tette nyilvánvalóvá, hogy képes eljátszani nem tökéletes kiállású, erősen excentrikus figurákat is.
A Rocketman tehát már akkor elkezdett forogni, mikor a Bohém rapszódia még bemutató előtt állt, a két film összehasonlítása viszont elkerülhetetlen - és nem csak azért, mert az Elton John-filmet az a Dexter Fletcher rendezte, aki a Bohémbe beugrott a kirúgott Bryan Singer helyére. Mindkét film egy excentrikus énekes történetét dolgozza fel, akik a szegénységből jöttek, földöntúli tehetséggel rendelkeztek, és a korán jött világhír (majdnem) teljesen elsodorta őket. De vannak itt óriási különbségek - narratívában és hozzáállásban egyaránt.
Míg a Bohém rapszódia csak fel-fellebbentette a fátylat Freddie Mercury messze földön híres kilengéseiről, és egyszerre mutatta őt áldozatként és hősként, de leginkább csak egy olyan ikonként, amilyennek eddig is elképzeltük, addig a Rocketman nem rest lehántolni a sok-sok színes ruharéteget és esetenként még a bőrt is Elton Johnról, hogy megmutassa, hogy a külsejével és múltjával soha ki nem békülő énekes rövid időn belül milyen érzelmi és fizikai mélyrepülést hajtott végre. Olyan ez a film, mint egy vallomás, egy bocsánatkérés, melyben John vezekel múltban elkövetett bűneiért - nem elsősorban a rajongói, hanem a családja, barátai és leginkább saját lelkiismerete előtt.
Kicsit önző, kicsit elfogult ezért ez a film, amely saját kénye-kedve szerint ugrándozik főhőse életének szakaszai között, és néha pont a legérdekesebb részeket summázza csak, míg kevésbé érdekes részletek felett hosszasan elidőzik. Például John összeomlása legalább olyan gyorsan lezajlik, mint a gödörből való kikapaszkodása: ezeket rétegezettebben is bemutathatta volna a film, csak hogy még jobban érezzük annak súlyát. Ilyen szempontból megalkuvó film a Rocketman, ugyanakkor egyszerre bátor és invenciózus húzás Fletchertől, hogy nem zenés filmet, hanem musicalt forgatott, azaz a dalokat beleépítette a narratívába. Nem különálló szigetként kezeli őket, hanem velük is hősei történetét meséli el, akik a lehető legváratlanabb helyzetekben is képesek dalra fakadni - igen, nem csupán John, de az őt körülvevő emberek is. És szó sincs itt playbackről: minden dalt a színészek adnak elő - az élen Taron Egertonnal, akinek nem egyszerűen bitang jó hangja van, de nagyon jól meg tudja vele idézni John gazdag orgánumát. Az énekes-zenés betéteket pedig Fletcher gyakorta remek, hol játékos, hol szürreális vizuális trükkökkel prezentálja, amivel Baz Luhrmannt idézi.
Talán nem a Rocketman lesz minden idők legizgalmasabb életrajzi filmje, hisz mindent összevetve John meglehetősen szokványos kihívásokkal szembesült a nehéz szülőktől kezdve a sztárság rákfenéjéig, és a tanulság se sokkal több annál, hogy "légy önmagad, meg akinek lenned kell", de megvalósításában, játékosságában és kendőzetlenségében mégis párját ritkító, és Egerton is szövegezheti a köszönőbeszédeit, ugyanis jó eséllyel ott lesz a díjátadókon. Ami pedig a soundtracket illeti: jobb lesz, ha felkészülünk arra, hogy Elton John dalai visszatérnek a mindennapjainkba.
A Rocketman június 6-ától látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
Pozitívum
- Remek dalok remekül tálalva
- Taron Egerton betölti a vásznat
- Kendőzetlen, mégsem öncélú tálalás
Negatívum
- Itt-ott kapkodós
Végszó
A Rocketman egy többször látott életrajzi történetet mesél el, de olyan invenciózus, játékos tálalásban, hogy a végeredmény az egyszerű tanulságai ellenére is frissnek hat. Nem kis részben köszönhető ez a kendőzetlen, de nem öncélú tálalásnak, a narratívával együtt élő daloknak és az Elton John elképesztő ruhakölteményeiben parádézó Taron Egertonnak.
KRITIKA: Rocketman
