Kingsman: Az Aranykör - Kritika

Akárhány filmet rendezett, Matthew Vaughnnak szinte mindig felajánlották, hogy üljön be a folytatás nyergébe, de valahogy sem az X-Men: Az elsők, sem a Ha/Ver továbbgondolásához nem fült a foga - és most már azt is tudjuk, miért. A Kingsman: Az Aranykör kapcsán pont azért voltunk izgatottak, mert Vaughn végre beadta a derekát, mi több, igen lelkesen, csillogó szemekkel mesélt arról, hogy mennyivel másabb, nagyobb és érzelmesebb lesz ez a folytatás. A végeredmény ugyan tényleg nagyobb és érzelmesebb, mint az elődje, A titkos szolgálat, de sajnos magán viseli a folytatások tipikus hibáit.

A felütés szédületes: a Kingsmanbe épp hogy berázódó Tökire (Taron Egerton) sok-sok smasszer támad, és mire észbe kapna, egy rejtélyes elkövető a földdel teszi egyenlővé a Kingsman egész szervezetét. A támadást túlélő Merlinnel (Mark Strong) közösen Töki Amerika felé veszi az irányt, ahol a Kingsman társszervezete, a whisky... bocsánat: whiskey-gyártó vállalatnak álcázott Statesman várja őket, és némi nyomozás után az is kiderül, hogy egy rejtélyes drogkartell vezetője, Poppy Adams (Julianne Moore) eliminálta a Kingsmant, nehogy megakadályozzák abban, hogy életbe léptesse az egész világot leigázó tervét.

A sebes sodrású események kvázi mellékágán Töki magánemberként is szeretne érvényesülni, a kémlét kockázatai és feladati közé normális kapcsolatot beékelni barátnőjével, aki történetesen a svéd hercegnő, ezért a kedves apukának igen nagyok az udvarlóval szemben támasztott elvárásai. Nem mellesleg Harry Hartról (Colin Firth) is kiderül, hogy lábon kihordta az első részben elszenvedett fejlövését (némi segítséggel), ám neki is vannak problémái. Vaughn valóban nagyobb hangsúlyt fektet az érzelmi húrok pengetésére, ám ezek ezúttal nem simulnak be a történések szövetébe: súlytalan mesterkéltségükkel inkább kizökkentenek az egész világot beszövő kémkalandból. Töki és Tilde akadozó, leginkább telefonon lebonyolított kapcsolata már-már szappanoperába illő, és Harry Hart visszahozásából is hiányzik az a plusz, ami miatt igazán megérte őt feltámasztani.

Ám akkor is lennének problémák, ha Vaughn és állandó írótása, Jane Goldman kizárólag Töki "szakmai" életére fókuszált volna, ugyanis az újdonságként behozott Statesman tagjai nincsenek jól kihasználva, pedig remek dinamikát teremtett volna a két külön mentalitás és viselkedés szembeállítása, a Kingsman testvérszervezete mégis inkább csak asszisztál a Töki kontra Poppy háborúhoz.

Apropó Poppy: a dzsungel közepére épített, 50-es éveket idéző vidámparkja és mézes-mázos stílusa ellenére a folytatás főgonosza igazából csak az első rész Valentine-jának egy változata: ő is abszurd módon, egy társadalmi jelenséget kihasználva törekszik a világuralomra, ő is kivonja magát a közvetlen konfliktusból, és neki is van egy fémprotézisekkel bíró smasszerje. Az ismétlőjelek ellenére öröm látni, ahogy Moore egy - bocsánat a kifejezésért - igazi ribancot alakít, akinek egy pillanatig sem esik nehezére meghozni a legsúlyosabb, mások életét igen megnehezítő döntéseket.

Ami ezúttal sem hibádzik, az a film pofátlan humora, amely valahol a tapló és az igen bevállalós között mozog félúton, illetve az akciójelenetek. Ez utóbbiak egyenesen mesések. Ugyan Vaughn nem kívánta felvenni a versenyt az első film templomos vérengzésével, illetve bizonyos látványelemeken a film viszonylag visszafogott költségvetése is meglátszik, az akciókoreográfia mégis bámulatos, és ezúttal is frissítően kreatív: mintha gyönyörűen megkomponált, őrült tempójú halálbalettek részesei lennénk, melyekben a kamera is aktív résztvevője a táncnak.

Kár, hogy erőtlen mellékágai, kihasználatlan mellékalakjai és az első rész legjobb elemeinek vaskos megidézése miatt a film túlontúl hosszúnak tűnik, és mire eljön a nagy leszámolás ideje, már nem csak a nézőn érezhetők a fáradtság jelei.

A Kingsman: Az Aranykört szeptember 21-től játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.