Perception - Kritika

Várj míg sötét lesz! Aztán várj tovább.

A horrorista keménymag a sikeres Kickstarter-kampány bevégzése óta kezét tördelve várta a Perception megjelenését. A játék gyönyörűen illeszkedik abba a trendbe, amelyet a független kreativitásnak hoznia kell: olyan sztorik elmesélésébe, olyan játékvilágok megteremtésébe, amelyet az AAA címekre specializálódott stúdiók túl rizikósnak, vagy éppenséggel túlságosan elvontnak tartanak. Az idevonatkozó vakmerőség gyakran kifizetődik, lásd például a nemrégiben megjelent, rendkívül sikeres Péntek 13-játékot, melynek vannak hibái, de azokkal együtt is pokoli szórakoztató. Persze az egy bejáratott franchise-ra alapozta sikerét, míg a Perception készítői vakon (bocs) ugrottak a bizonytalanba.

A Perception horga, amire potenciális közönségét felaggatni akarja, egy ősöreg horrorfilmes toposz áttétele a videojáték-dimenzióba: egy, az életéért küzdő vak nő a főszereplőnk, az ő túlélését kell biztosítanunk az Echo Bluff nevű, kísértet lakta kúriában (Audrey Hepburn járatott csúcsra egy ilyen karaktert a Várj, míg sötét lesz című klasszikusban.) Hótziher, hogy a nagykutyák, egy EA vagy egy Ubisoft, nem merne bevállalni egy efféle kalandot. A Perceptiont egyébként a The Deep End Games korábban a BioShock-on dolgozó, független játékkészítésbe menekülő fejlesztői hozták össze, ami eleve a pozitív ígéretek otthonkájába bújtatta a projektet.

Na most hogyan oldja meg a vakság problémáját egy olyan kreatív, aki egy nagyrészt vizuális elemekkel operáló médiumban dolgozik? Úgy, hogy hősnőjét egyfajta, a Marvel Daredeviljének meg a denevéreknek az ultrahangos visszhanglátásához hasonló képességgel látja el. Ez a bizonyos “echolocation” mechanizmus a közvetlen közeledben levő tárgyak körvonalait teszi láthatóvá - ám ami rajtuk túl helyezkedik el, az számodra láthatatlan. Hacsak közelebb nem mész hozzá. Természetesen ez egyben azt is jelenti, hogy hősnőnk semmiféle feliratot nem képes elolvasni, hiszen egy feliratnak nincsen, vagy csak szuperminimális a domborzata. Ekkor Cassie, mert így hívják, egy app segítségével csinál egy fotót a feliratról, és egy felolvasóprogram segítségével felolvastatja magának. Egy másik alkalmazás meg abban segít neki, hogy bizonyos fotókat el tudjon juttatni kontaktjainak, akik leírják neki a fotó alapján a környezetét.

Ezek olyan ötletes, és pont annyira nehézkes megoldások, amilyenek a vaksággal járó tájékozódási nehézségeket még éppen hogy a szórakoztató játékmechanizmusok szintjére tudják bekalibrálni. Segítségükkel természetesen olyan beijesztéseket is képes a Perception a nyakunkba akasztani, amelyek meglepően hatásosak (“meglepően”, mondom - ugyanis sajnos a belső nézetes horrorjátékoktól én már nem sokat várok.) Bár ezekből marha kevés van. Ugyanis az a bizonyos BioShock-os kreativitás, hogy hová lett, fene se tudja. A sztori akkora kliséhalmaz, hogy a Ghostbusters adja a másikat. A Perception azt a két legnagyobb hibát követi el, amit horror - játék vagy film, ez most mindegy - elkövethet. Unalmas és egyáltalán nem félelmetes.

A hatalmas házat, ahol Cassie csalinkázik, a The Presence, A Jelenlét kísérti, egy rém, ami hangra jön. Na most meglehetősen egyszerűen le tudjuk rázni magunkról: csak mozdulatlanná kell dermednünk. Ennyi. Az a csipetnyi feszültség, amely az entitás közelünkbe érkezésével világra születik, azzal, hogy NEM CSINÁLUNK SEMMIT, rögtön elillan. Horror-zsákutca. A feszültség másik gyilkosa az a nonchalant egyértelműség, amellyel a játék a kezünket fogja: hogy hová kell mennünk, mi a legközelebbi teendőnk, azt a Perception gombnyomásra elárulja, ilyenkor Cassie a teljesítendő minicél irányába kapja a fejét, ráadásul célunk fehéren átvilágít falakon és padlón. Ez a csaj igazság szerint többet vesz észre a világból, mint a “normálisan” látók - szuperképessége segítségével ráadásul még a közelítő gonoszt is jóelőre érzékeli, ami meg aztán totál kicsinálja mindenféle félelelm-érzetnek még a morzsáját is. Ha véletlenül mégis sikerül a Presence-nek felkoncolnia téged, újabb örömforrásba futsz majd bele: a checkpointok olyan "távol" vannak egymástól, hogy akár negyed órányi terepet is újra kell bóklásznod.

Ezeknek a szabotáló mechanizmusoknak eleve nincs semmiféle narratív alapja: a játék olyan rosszul van megírva, olyannyira tele van illogikus fordulatokkal, hogy az egész saját dugájába dől. Csak néhány példa: Cassie épp hív valakit, de a térerő hirtelen elmegy, a hívás megszakad - ám ha kedve szottyan, egy másik alkalmazás segítségével azonnal és simán kommunikálhat valaki mással. Ráadásul az appok időutazás közben is működnek (HOGYAN???), de ezzel már végképp túl sokat mondtam… A színészi hangalakítások még tovább ássák a virtuális sírt: mintha a helyi gimnázium színészszakkörének üdvöskéje adná Cassie-t. Ilyesmi miatt én általában nem szoktam panaszkodni, de jelen esetben a színészi teljesítmény mintha a dobhártyámat karcolta volna.

Mondjuk ennek a veszélye nem sokáig állt fenn, hiszen nagyjából 4-5 óra alatt végigjátszható a négy különállóan is értelmezhető, mégis egybefüggő fejezetre tagolt program (egy picit nehezíti a helyzetet és a tájékozódást, hogy a ház szobái folyamatosan átrendezik magukat), ami talán hihetetlen, de még így is képes monotóniába fulladni. Feladatunk ugyanis meglehetősen monoton az ódon New Engalnd-i házban kóborolva, hiszen felfedező utunk során nem várnak ránk igazi logikai vagy fizikai fejtörők: jobb híján annyit kell csak tennünk, hogy megtaláljuk a következő helyes ajtót a továbbjutáshoz, meghallgatjuk a megtalált audioüzeneteket, ezekből összerakjuk a sztori darabkát és csendesen álldogálunk a sötétben, ha a helyet kísértő lény felbukkan a közelünkben.

A Perception PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg, mi a Sony konzolján teszteltük.