Nioh - Kritika

Bár a nyár játékaszályának ígérete itt lóg a levegőben, és szikkadt szaga már most belibben az orrunkba, ne feledjük, micsoda remek cuccokkal örvendeztetett meg minket az év eleje. Zelda, Nier: Automata, Yakuza 0 - no meg persze a Nioh, ez a sunyin a hátunk mögé lopózó Souls-klón, amely mintha a FromSoftware hírhedt sorozatának arcade változata lenne: színpompásabb, gyorsabb, ugyanakkor felszínesebb. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne óriási móka, lásd hónapokkal ezelőtti tesztemet.

Így lesz a Dragon of the North tökéletesen illeszkedő folytatása az alapjátéknak. Gyönyörű, minden értelemben: például az új tartomány, Oshu hóval borított helyszínei egy varázslatos, a realitásba gyökeret eresztett ázsiai mesevilág hangulatát hozzák. Az új főellenség, a valóságban is létezett Masamune Date pont az a fajta karizmatikus boss, akit egy DLC megkíván. Bár a sztori összesen két fő missziótérképen terpeszkedik, nem érződik sem rövidnek, sem laposnak, sőt: egzotikus, véres és a helyszíneknek és szörnyeknek köszönhetően pont annyira különbözik az alapjátéktól, amennyire kell.

A nehézséget az alapjátékhoz képest érezhetően feljebb kalibrálták. Az új ellenségek jól bírják a fegyvereidet, és a régebbről már ismerős szörnyek és banditák szintén megedződtek. Újra csak: nem meglepő, hogy a Dragon of the North-ba azután lehet csak belecsapni, miután befejezted a főjátékot. Nioh-profinak kell lenni hozzá. A DLC három főellenfele három rémálom: fájdalmasan gyorsak, úgyhogy ha mondjuk nehézpáncélos tank formában nyomod (lassú vagy, de nagyot ütsz), nos, akkor sok szerencsét… Bár az alapjáték bossai közt is volt feleslegesen szadista szarjankó, nos, ezek az itteniek mind ilyenek. Tulajdonságaikat nem taglalom, nem spoilerezek, mindenesetre erősítsétek fel az ágyékkötőt.

A megszerezhető cuccok közül legfontosabb az új fegyverfajta, az odachi, amely a szamurájkardok fajtái közt a legnagyobb méretű, szinte a kard és a bárd keveréke (a Nioh-ban a támadási formái a lándzsáéra emlékeztetnek). A bossharcok után új őrzőszellemek, guardian spiritek állnak át hozzád, ezekből mostantól akár kettőt is bepakolhatsz, amivel képességbeli passzív bónuszokhoz juthatsz hozzá - bár ez inkább tendenciózus dizájnhiba, mint erény. A Nioh van, hogy túl sok jóval, túl sok bónusszal ajándékoz meg minket, a buffok halmozása pedig nem feltétlenül pozitívum.

A DLC legkellemesebb tartalmi adaléka az új jókai-fajták bemutatása - emlékszünk ugye, hogy az alapjáték “szemére” leggyakrabban azt vetették, hogy az ellenségeink kevéssé változatosak. Nos, nem állítom, hogy a DLC szörnyfelhozatala káprázatos lenne, de például a démon-ember hibrid-jókai (= japán mitológiába tartozó szörny) kimondottan jó benyomást tesz. A DLC ráadásul a már befejezett alapjátékba belehelyez több alküldetést, valamint lehetővé teszi, hogy William barátunkat nővé változtassuk. Mi kellhet még?!

Bár a Nioh PvP-je a DLC-vel egy időben debütál, semmi köze hozzá, a DLC nélkül is simán elkezdheted gyakni a világ másik végén kontrollert ropogtató játékostársadat. Azoknak, akiknek problémája volt a Souls-játékok PvP-jével, itt szó szerint szöget fognak harapni, mert a Nioh-é még azokénál is kiegyenlítetlenebb: a hitboxok össze-vissza kalandoznak, a buffoknak meg a varázslatoknak köszönhetően pedig teljesen egyenlőtlen viccpárbajok sokasága várja a nagyérdeműt. Színpompás, nevetséges, lagban gazdag cirkusz a PvP jelen pillanatban, amivel villámgyorsan csinálni kell valamit, mert ebben a formájában játszható ugyan, hisz mókás, de hosszú távon a röhögés mindenkinek az ajkára fagy majd, ha ez így megy tovább.