Micro Machines World Series - Kritika

A Micro Machines eredetileg egy játékautó-franchise volt, mely az 1970-es évektől az 1990-es évtizedig volt népszerű. Volt olyan időszak, amikor a legkedveltebb amerikai márkának számított a piacon, akkora kulturális hatása viszont sosem volt, mint a Hot Wheels vagy a Matchbox szériáinak. A brand alá tartozó járgányok leginkább azzal tűntek ki, hogy nagyon kicsik voltak, többnyire N méretarányúak, tehát körülbelül három centiméter hosszúak. A márkát később aztán megvette a Hasbro, majd a 2000-es évek közepére le is áldozott a piciny járművek népszerűsége.

A kissé nyers felvezetés másik oka, hogy a Micro Machines World Series annyira tartalmatlan játék, hogy így talán nem lesz olyan rövid ez a teszt.

Hogy éreztessem a problémát: az utolsó hivatalos Micro Machines-játék, a V4 2006-ban jött ki (bár a 2014-es Toybox Turbost is a széria szellemi örökösének tartják), amelyben 750 (!) összegyűjthető jármű és 25 pálya volt. Ehhez képest a Worlds Series-ben csupán 12 kiválasztható kisautó (vagy egyéb közlekedési eszköz) van és három játékmódjához összesen 15 pálya. Azt hozzá kell tenni, hogy a korlátozott méretű járműparkra alapos oka van a játéknak, de ne aggódjatok, nem ez a legnagyobb probléma.

A World Series három játékmódot tartalmaz, Race, Elimination és Battle. Az első kettő ismerős lehet az előző részekből, a Race egyszerű, ötkörös verseny, az Elimination pedig hasonló, csak itt az nyer, aki utolsóként rajta tud maradni a fokozatosan szűkülő képernyőn, majd mindenki a helyezésének megfelelő pontot kap vagy veszít. Ez a két mód ugyanazon a 10 pályán osztozkodik, melyek között van például kertben versenyzés a csúszós és néhol beszakadó jégen, valamint tűzrózsa-kerülgetés a konyhában. Ezeknek a pályáknak a berendezése fantáziadús, továbbá három különböző fegyvert is felszedhetünk a fokozatosan újratermő ládákból.

A World Series új irányvonalát azonban a Battle mód jelöli ki. Nem hiszem, hogy sokan számítottak volna erre az inspirációra, de ez a játék feltűnően olyan, mintha Overwatch szeretne lenni. Azért csak 12 járgány van a programban, mert ezek tulajdonképpen MOBA-karakterek: mindegyiknek van három alapképessége és egy sebzés alapján feltöltődő, végső mozdulata, melyek csak a Battle módban jönnek elő. Odáig azért nem mentek el, hogy minionokat kelljen terelgetni három ösvényen, de a módhoz tartozó öt pályán három különböző játékstílus van: King of the Hill, Capture the Flag és egy bombacipelős, amely lényegében a másik kettőnek a keveréke.

A Battle móddal azonban nagyon mellélőttek, mert hiába a sorozat védjegye a káosz, ami itt zajlik, az már közel értelmezhetetlen. Egy csapatban hat, baromi gyors játékos van, akik a képernyőre is alig férnek ki, így egyfolytában a térképet kell lesni, hogy éppen ki hol jár, és az sem segít, hogy a járművek nagyon véznák és körülbelül 3 másodperc alatt felrobbannak. Én például nagyon ritkán tudtam csak értelmezni, hogy mégis miért halok meg, mert még azt is nehéz követni, hogy melyik ellenfél képessége mit csinál. Persze, be lehetne tanulni őket, de a játékmód olyan frusztráló, hogy valószínűleg senki sem jut el odáig.

Az OW-hasonlat nem áll meg ennyiben, a járműveknek saját személyiségük van és egy halom, a Blizzard FPS-éből vett kozmetikai cucc van hozzájuk, egysoros mondatok, festések és persze különböző színű és ritkaságú skinek. Igen, jól gondolod, ezeket itt is a szintlépésekért kapott, lassan kinyíló ládákból lehet beszerezni, amelyek természetesen aranyat és duplicate tárgyakat is dobnak, hisz mindenkinek pont ez hiányzott. Ha már Overwatch, akkor természetesen a World Series hangsúlya is az online versenyzésen van, annyira, hogy külön egyjátékos kampány vagy hasonló nincs is benne. Persze, Skirmish módban játszhatunk AI ellen, vagy a barátainkkal helyi multiplayert, de maximum csak négyen, ráadásul ezért nem kapunk a szintlépéshez, tehát a ládákhoz szükséges tapasztalati pontot.

A teljes tartalom élvezéséhez tehát érdemesebb az online matchmaking-rendszert használni, ám a PC-s verzióval van egy kis bökkenő: Steamen gyakorlatilag nincs hozzá játékos. A SteamSpy adataiból is látszik, hogy a legtöbben egyszerre a megjelenés másnapján játszottak a World Series-zel, ami körülbelül összesen 240 játékost jelentett, mostanra már jó, ha egyszerre negyvenen próbálkoznak vele. Én az online futamaim nyolcvan százalékában, amelyekhez az AI járgányokon kívül is talált a rendszer ellenfelet, a többi játékost nem is láttam, annyira lagoltak a meccsek és a fórumposztok alapján nem vagyok egyedül ezzel. Az Xbox One-os és PlayStation 4-es meccskeresésről nem tudok nyilatkozni, bár, a Metacritic-en található tesztek alapján, azokon a rendszereken sem jobb a helyzet.

Az egyetlen, ami némiképp megmenti a programot, az az, hogy a Race és az Elimination játékmódok alapvetően szórakoztatóak és többé-kevésbé úgy hatnak, ahogy a régi részekben is, így ha más nem, legalább helyi többjátékos módban és az AI ellen el lehet vele szórakozni. A verseny továbbra is kaotikus, a kocsik csúszósak, a pályákról pedig elég könnyű leborulni, de ha egyszer betanuljuk őket, akkor egészen élvezetesek tudnak lenni.

De hogy mindez nem ér meg 30 eurót, az holtbiztos.

A Micro Machines World Series Xbox One és PS4 konzolokon, valamint PC-n jelent meg, mi utóbbi változatot teszteltük.