Life is Strange 2 - Kritika

FIGYELMEZTETÉS! A teszt – minden ellenirányú törekvése ellenére – enyhe, de kikövetkeztethető spoilereket tartalmaz a történet eseményeit illetően. Egy narratív játéknál ez különösen fontos lehet, így kérlek, ha érzékeny vagy az efféle dolgokra, egyelőre ne olvass tovább!

A Dontnod szakemberei mégis megpróbálták, és ahelyett, hogy Max Caulfield popularitására építkezve egy viszonylag biztos – bár unalomig ismert – révben horgonyoztak volna, inkább új vizekre merészkedtek. Hátrahagyva Arcadia Bay kisvárosát ezúttal Seattle-be vezetnek minket, a mexikói gyökerekkel bíró Diaz család otthonába, ahol megismerkedhetünk új főhősünkkel, a 17 éves Seannal és öccsével, a 9 éves Daniellel, akiket egy szívbemarkoló dráma szakít el otthonától és űz ki Oregon gyönyörű, ám vadregényes tájaira.

A meseszövés bája ezúttal is a részletekben rejlik, és a Life is Strange 2 nem is siet minket a mély vízbe taszítani. A közel négyórás nyitó epizód első 60 percét ugyanis Diazék életének megismerésével töltjük és bátran állíthatom, hogy minden egyes percéből árad a hangulat. Szemtelenül ismerős képek fogadnak minket buliról, tini szerelemről, bosszantó-szerethető öcsikéről és egy faramuci módon bájos apa-fiú kapcsolatról, ahol a bimbózó férfigőg okán kínosnak tetszhet felvállalni érzelmeinket. Apró mementók satírozzák elevenre az idősebb fiú, Sean életét, amit aztán szilánkokra zúz egy megrázó fordulat, így az érzékenyebbek torkában már az első óra végén gombóc fog gyűlni.

A Diaz fiúk kénytelenek útra kelni, a játék fókusza pedig a családi mikrovilágból egy jelentősen grandiózusabb perspektívára vált. Egy úti film örökkön változó színtere ez, ahol egyetlen konstansként a két fiú vesszőfutása áll. S habár a premissza jelentősen nagyobb volumenű mesét ígér, ami vélhetően idővel egy komplex, elragadó egésszé érik majd, sajnos egyelőre a helyszín kitágulásával csupán annyit értek el a készítők, hogy a máskor finom ecsetvonások jóval elnagyoltabbá váltak. Egy karikírozott Amerikába kapunk bepillantást, amit látszólag csak Trump vágyálmaiból szabadult nemzetaktivisták laknak, akik jobbára csak előítéleteik alapján hozzák meg életük összes fontosabb döntését. S bár a dolog drámája soha nem süllyed a paródia szintjére, sőt, alkalmasint igen gyomorszorító egy-egy jelenet, olykor olybá fest, hogy egyes párbeszédek és szituációk csak egyfajta szélsőséges politikai állásfoglalás gyanánt léteznek.

Ahol mégis értékessé válnak ezek a gondolatok, az a fivérek törékeny, mégis imádnivaló kapcsolata. Sean hirtelen érik bátyból apává… azaz kell érjen… és feladata már nem csak annyi, hogy támogassa és védelmezze Danielt, de egyenesen nevelnie kell őt tetteivel, példáival, szavaival, márpedig a játék legnagyobb dilemmáit éppen az ezzel kapcsolatos helyzetek szülik. Vajon elcsenhetünk egy látszólag ott feledett csokoládét egy autó műszerfaláról, hogy mosolyt csaljunk az éhes fiú arcára, még akkor is, ha ezzel a tolvajlást állítjuk piedesztálra? Vajon költsük kevés dollárunk maradékát egy játékra, hogy reményt csempésszünk csüggedt lelkébe? Ezen kényszerű felnőtté válás, illetve a szülői felelősség illusztrációja a játék egyik legmegkapóbb aspektusa, én pedig minden pillanatában élveztem azt. S bár egyelőre nem egyértelmű, hogy döntéseink miként fognak visszaköszönni Daniel jellemében a későbbiekben, a készítők ígérete szerint nagyon nem mindegy, milyen példát mutatunk kisöcsénknek.

Különösen fontossá válik a dolog, ha figyelembe vesszük, hogy Daniel nyomasztóan erős természetfölötti képességekkel bír, melynek mibenlétét és igazi volumenét még csak érzékeltette a játék. Akaratlanul felmerül hát bennünk a kétely, hogy a rossz példán nevelkedett, gyermeki igazságérzettel megáldott Daniel vajon miféle dolgokra vetemedhet? És mi van, ha épp a remény megtagadása az, ami átlöki őt egy láthatatlan határon egy morózusabb végkifejlet felé? Olyan megmérettetés ez, ami jócskán mérlegre teszi önnön moralitásunkat.

A Life is Strange rajongói vélhetően örömmel hallják majd, hogy a tálalás ezúttal is hibátlan. A játék nem pusztán szép, hanem egyenesen egy művészeti színvallás… látszik, hogy az alkotók saját szertelen lelküket álmodták a játék világába, ami lépten-nyomon megmutatkozik: legyen szó akár Sean saját ceruzarajzairól, a szerte fellelhető apró műalkotásokról, vagy éppen magáról a játéktérről, mindenhol van némi gyönyörködnivaló. Ennek adnak további mélységet Jonathan Morali kifejezetten a játékhoz komponált muzsikái, illetve a szokás szerint jól összeválogatott licencelt dalok… a kettő frigyéből születnek a Before the Stormban bemutatkozó, és itt is jelenlevő merengő jelenetek, ahol klipszerűen élvezhetünk egy-egy pillanatot kedvenc dalunkat hallgatva.

A színészek hangjátéka is kimagasló minőségű… természetes és könnyed, amiben egy percig nem érezhető a stúdióbűzű erőlködés. Ez már csak azért is üdvös, mert a karaktereink ezúttal sokkal többet és sokkal spontánabb módon nyilvánulnak meg. Daniel például utazás közben gyakran odaszalad különböző dolgokhoz, hogy megjegyzéseket tegyen rá, vagy éppen kérdésekkel bombázza nagy és bölcs bátyját. De akad példa arra is, hogy Sean együtt énekel a háttérben felcsendülő dallal, sőt, egy ponton még spontán táncra is perdülnek hőseink. Eleven, megkapó és megható pillanatok ezek, amitől megszületik a Life is Strange életérzés fundamentuma: valami, amitől az élmény több lesz egyszerű játéknál és valószerű visszahallásai okán sajgó-szép emlékeket ébresztenek bennünk.

A Life is Strange 2 első epizódja, a Roads 2018. szeptember 27-én jelent meg PC-re, valamint PS4 és Xbox One konzolokra. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.