A Wall Street pillangói - Kritika

A 2008-as gazdasági világválság a társadalom minden rétegét érintette, de nem a helyzetért felelős Wall Street-i nagykutyákon csattant legjobban az ostor, hanem a megélhetésükért minden nap keményen megdolgozó átlagembereken. Az ebből fakadó frusztrációt néhány sztriptíztáncosnő egyedi módszerrel oldotta fel: ha már az igazságszolgáltatás nem kérte eléggé számon a milliomos üzletembereket, majd megteszik ők.

Az igaz történetet feldolgozó A Wall Street pillangóit egy 2015-ben, a New York Magazine-ban megjelent cikk inspirálta, mely egy csapatnyi sztriptíztáncosnőről szólt, akik a válság után kelletlenül tapasztalták meg, hogy a legfőbb pénzforrásaiknak számító Wall Street-i üzletemberek már nem hajlandóak mélyen a zsebükbe nyúlni. Mivel a kedves szavak és az öltáncok többé nem jelentettek biztos bevételt, drasztikusabb módszerekhez folyamodtak: esténként kinéztek maguknak egy dúsgazdag férfit, majd meginvitálták egy MDMA-ketamin keverékkel megszórt italra. Az áldozatok ettől pont annyira dőltek ki, hogy elfeledkezzenek a világukról, de még képesek legyenek megadni a bankkártyájuk PIN-kódját, és mikor pár hét múlva a számlakivonatot kézbe kapva dühösen felhívták a kábító hatású nőket, ők csak ennyit mondtak: "Most mi bajod van? Buliztál egy jót. Kihez akarsz fordulni, a rendőrséghez vagy a feleségedhez?"

Az író-rendező Lorene Scafaria (Míg a világvége el nem választ, The Meddler) remek alapanyagból dolgozhatott, hiszen a valódi sztori gyakorlatilag egy tökéletes hollywoodi felemelkedés- és bukástörténet. Főhősünk, akit a filmben Destiny-nek hívnak (Constance Wu), nehéz körülményei miatt kénytelen egy sztriptízbárban megkeresni a kenyerét, de hiába dolgozza ki a belét, elviselve a legsuttyóbb kuncsaftokat is, a fizetésének nagy része a bár tulajdonosának megy. Azonban váratlanul megjelenik a fény az alagút végén: szinte földöntúli jelenségként megérkezik a férfiakat megbolondító Ramona (Jennifer Lopez), aki a szárnyai (vagyis a bundakabátja) alá veszi Destiny-t, és megtanítja arra, hogyan kell kevesebb erőlködéssel több pénz kicsikarni a férfiakból.

Minden szép és jó, amíg be nem üt a krach, és a sztriptízelés többé nem lesz jövedelmező, rendes munkát pedig esélytelen szerezni ilyen önéletrajzzal. Ramonát viszont nem olyan fából faragták, hogy megelégedjen a minimálbérrel: összetoborozza a szupercsapatát (Wu, Keke Palmer, Lili Reinhart) és indulhat a droggal fűszerezett pasivadászat. Csakhogy az illegális tevékenységgel teremtett luxusélet ideig-óráig tartható fenn, főleg ha a csalók egyre pénzéhesebbé és könnyelműbbé válnak.

Bár az újságíró Jessica Presler (akit Julia Stiles játszik a filmben) modern Robin Hood történethez hasonlította a gazdagok pénzét (egymás között) újra elosztó nők lopássorozatát, inkább Bonnie és Clyde párosára emlékeztetnek, akik a harmincas évekbeli nagy gazdasági világválság után rabolták ki az ekkoriban gyűlölt bankokat, ezzel romantikus hőssé válva a nép szemében. A pillangók dühét és motivációt nem nehéz megérteni, ahogy azt sem, hogy ha az életed nagy részét a legbunkóbb férfiaknak alávetve töltöd, akkor nem fog mardosni a lelkiismereted, mikor sorra megkopasztod őket.

Ugyan a bűnözésre összpontosító női csapatfilmekből mostanában nincs hiány (lásd: Ocean's 8, Nyughatatlan özvegyek, A bűn királynői), A Wall Street pillangói inkább a Magic Mike nyomdokaiban jár, ahol a sztriptíztáncosok nem szexuális tárgyként vagy tragikus sorsú figurákként jelennek meg, hanem egyszerű és szerethető emberekként. Persze kaptunk ízelítőt abból, hogy milyen megalázó és lélekölő tud lenni ez a meló, de azok a jelenetek válnak emlékezetessé, amikor a táncosok az öltözőben felszabadultan viccelődnek egymással, boldogan költik a millióikat a plázában, vagy egy családként ünneplik a karácsonyt.

Scafaria forgatókönyve több rendezőjelöltet is megjárt - köztük Martin Scorsese-t - mielőtt végre megengedték neki, hogy ő maga vigye filmre az írását. A Wall Street pillangóin pedig látszik is a rendező ambíciója, és bár túlzásnak érződhetne, amikor sokadjára párosítja az adott év (2007 és 2015 között játszódik a film) valamelyik slágerét egy lassított felvétellel, mindegyik alkalommal működik. A sztriptízjeleneteknél pedig képes kihangsúlyozni a szereplők érzékiséget és szexiségét anélkül, hogy fetisizálná őket: amikor Jennifer Lopez a zsepkendőnyi ruhájában Fiona Apple Criminal című dalára őserőként mozog a színpadon, miközben esőként hullanak rá a dollárok, senkinek nem jutna eszébe a helyzet alárendeltjeként tekinteni rá.

Nem kellett sokat változtatni az eredeti sztorin a filmszerűsítéshez, hiszen a leginkább hollywoodi fordulatnak tűnő jelenetek a valóságban is megtörténtek. Scafaria egyedül a két főkolompos kapcsolatát szépítette meg: Ramona és Destiny barátsága a film szíve-lelke, a lehengerlően karizmatikus Lopez és az esetlenül elszánt Wu pedig tökéletes párost alkotnak.

Azonban pont ez A Wall Street pillangói legnagyobb gyengesége is, mivel a rendező olyan nyíltan szimpatizál a bűnözőkkel, hogy nem rest nyakon önteni egy nagy adag szentimentalizmussal a film utolsó harmadát. Ahogy az újságírónak nyilatkozó Destiny, úgy Scafaria is túlságosan félt attól, hogy ez a történet negatív fényben tünteti fel a sztriptíztáncosokat, ezért a kelleténél jobban a szánkba rágja a "kihasználsz, vagy kihasználnak" szomorú tanulságot, és alig hagy teret az ambivalens érzéseknek - pedig a bűntörténeteknél erre akkor is szükség lenne, ha egyébként át tudjuk érezni az elkövetők helyzetét.

A Wall Street pillangói (Hustlers) szeptember 26-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.