Halálos iramban 8. - Kritika
Tesóságos ég!
A Halálos iramban-széria nyolcadik részéhez érkezve bevetette ultimate fegyverét, mellyel szemben még Dominic Toretto csapata is tehetetlen: magát, Dominic Torettót. Az elpusztíthatatlan férfimasztodon, ez a két lábon járó tesztoszteronpiramis átállt a rosszak oldalára. Az előzetes nem árulta el, miért tett ilyet - miért fordított hátat a családjának -, a film is jó darabon titkolja azt, és mi sem áruljuk el: legyen annyi elég, hogy a háttérben a földkerekség legveszélyesebb kiberterroristája, a metaforákban értekező, röptében pszichoanalizáló Cipher (Charlize Theron) áll, akivel még az Anonymus sem mer ujjat húzni, és akinek szüksége van Torettóra ördögi tervének végrehajtásához. Csakhogy ezt Dom elárult csapata sem hagyhatja szó nélkül, így globális hajsza veszi kezdetét, melynek során Kubából eljutunk előbb New Yorkba, majd Oroszország északi csücskébe.
Nyolcadik részéhez érve a Halálos iramban olyan népjelenséggé nőtte ki magát, milliós tömegekből álló rajongóbázisa akkora elvárásokat támaszt vele szemben, hogy most már nem húzhatja be a kéziféket: nem dönthet úgy, mint ahogy a harmadik rész után tette, azaz hogy műfajt és tempót vált. Az egyetlen út az előre, és úgy tűnik, mindig lehet gyorsabban száguldani, mindig lehet egyet feljebb váltani.
A kunszt az, hogy megtalálják a módját annak, hogy tehetnének rá még egy lapáttal az eddigiekre. A széria már rég levedlette magáról a hagyományos (emberi léptékkel és logikával felfogható) narratív elemeket: immáron már nem csak a történet fordulatai másodlagosak, de az is, hogy mely karakter épp melyik oldalt képviseli. Persze, a rosszfiúk és a még rosszabb fiúk 16 éve tartó összecsapásában könnyebb elfogadni azt, hogy egyesek csapatot váltanak, de ez immáron olyan szinten nincs megindokolva, hogy nem lehet mást tenni, mint a film többi explicitásával együtt ezt is készpénznek venni: a Shaw-testvérek hiába üldözték embereinket két epizódon át, hiába ragadtak meg minden adandó alkalmat arra, hogy végezzenek velük, elég néhány jópofa beszólás és egy közös ellenség ahhoz, hogy országos cimborákká váljanak.
Kellenek is az új arcok a csapatba, Brianék partvonalra kerülésével és Toretto meghasonulásával ugyanis hirtelenjében megfogyatkozott a banda, megtört a dinamika, és hát Tej és Roman játékos civakodását sem lehet a végletekig húzni. Nem csoda az sem, hogy míg az előző részben csak vendégszereplő volt, ezúttal Hobbs már teljes (és bámulatos) mellszélességgel betölti a vásznat. Rajta látszik egyébként leginkább a "szuperhősösödés": betontömböket tép ki a falból, puszta kézzel szakít szét bilincseket, és lyukat üt a konténer falára, nem mellesleg egy pofonnal egyszerre három smasszert küld földre, ja és simán odébb rúg egy beélesített torpedót.
De igazából már ezen sincs semmi meglepő: miközben gonosztevőit és azok szándékait tekintve a széria egyre inkább James Bondosodik (hol vannak már a fegyvercsempészek és drogbárók? ezek a rosszarcúak már világuralomra törekszenek!), hőseit nézve már egy az egyben a szuperhősmozik karakterisztikáját hozza: a fizika törvényeit megtagadó, tűz- és robbanásálló figurákat mozgat, akik autókra emlékeztető szuperjárgányaik segítségével akár repülni is képesek, és olyan MacGuffinokat kajtatnak, melyek világok elpusztítására képesek. Nincs még egy széria, ami ilyen körülmények között hasonlót produkálna, és aminek ezt hajlandók lennénk megbocsájtani. Ez mégis olyan.
Persze, sokkal jobb, sokkal halálosabb lenne az iram, ha a történéseknek lenne némi súlya (és esetenként értelme) is, a párbeszédeket is rendesen megírnák, nem csak bratyizásból és szájkaratéból állnának, és a poénok is jobban ülnének, de mégsem tehetsz mást, mint az efféle földi problémákat hátrahagyva megadod magad annak a túldimenzionált szórakoztatásnak, amit ezek a filmek kínálnak. A gigászi autóbalettnak, a földrengető bunyóknak és a rombolás Michael Bayt elsápasztó művészetének. A függöny legördülését követően, miután elmúlt a füled csengése és a könnyeket is kitörölted a látvány miatt megviselt szemeidből, nem marad más hátra, mint megtippelni, hogy vajon innen hová mehetnek tovább. Egyszer minden széria eljut az űrbe, nem igaz?
Halálos iramú kritikáink!
Halálos iramban (The Fast and the Furious, 2001)
Halálosabb iramban (2 Fast 2 Furious, 2003)
Halálos iramban: Tokiói hajsza (The Fast and the Furious: Tokyo Drif, 2006)
Halálos iram (Fast & Furious, 2009)
Halálos iramban: Ötödik sebesség (Fast Five, 2011)
Halálos iramban 6. (Fast & Furious 6, 2013)
Halálos iramban 7. (Furious 7)
Halálos iramban 8. (Fast and Furious 8, 2017)
Pozitívum
- A rajongók maradéktalanul elégedettek lesznek...
Negatívum
- ...akik meg utálják a szériát, hát azok is
Végszó
Még több, még nagyobb, még még még..! Nyolcadik részéhez érve a Halálos iramban már nem csak a fizikát és logikát hagyta hátra, de már az olyan alapvető narratív elemeket is levedlette magáról, hogy most épp ki kivel van. Lényegi részei, azaz túldimenzionált figurái és akciói továbbdagasztása mellett az efféle földi problémáknak már nem jut hely, de igazából igény se mutatkozik rájuk.
KRITIKA: Halálos iramban 8.
