Dűne - Kritika

Az Arrakis az egyetlen olyan bolygó az univerzumban, ahol megtalálható az a Fűszer, amely elengedhetetlen eszköze az intergalaktikus utazásnak: aki a kezében tartja a Fűszert, az az egész univerzumot uralja. Épp ezért az Arrakist eddig irányító Harkonnenek nem túl boldogak, amikor a világegyetemet kormányzó császár visszahívja őket a bolygóról, hogy annak felügyeltét és a Fűszer kitermelését az Atreides családnak adja át. Az azt vezető Leto Atreides herceg (Oscar Isaac) sejti is, hogy az inhumánus módszereikről ismert Harkonnenek ezt nem is fogják annyiban hagyni, mégis vállalja a feladatot, hogy Arrakis helytartója legyen. Közben fia, Paul (Timothée Chalamet) saját vízióit látja megelevenedni a sivatagos bolygón, amely sokkal nagyobb szerepet szán neki, mint gondolná.

"A Dűne az én világom" - nyilatkozta pár éve Denis Villeneuve rendező, aki azt is bevallotta, hogy régóta álmodozott arról, hogy méltó adaptációval tisztelegjen Frank Herbert monumentális regénye előtt, ám ebbe egészen addig nem állt készen belefogni, míg nem végez az olyan sci-fi projektekkel, mint az Érkezés vagy a Szárnyas fejvadász 2049, melyeket saját bevallása szerint részben a Dűne inspirált. Mivel az említett filmek egytől egyig mesterművekként vannak számon tartva, ezért a sci-fi rajongók heveny szívdobogással várták, hogy milyen lesz a kanadai filmes magnum opusa.

Az előjelek túláradóan pozitívak voltak: Villeneuve elképesztő szereposztást állított hadrendbe a filmjéhez, melyet óriási műgonddal épített fel, és melynek első előzetese szemkápráztató látványt és magával ragadó történetet ígért, második trailere pedig emberi karakterek, csipetnyi humort és sok-sok akciót. Villeneuve tényleg elkészítette volna a saját Star Warsát?

Nos... sajnos, nem.

Először is muszáj elővenni a Warnert, amely enyhén szólva nem fut jó évet. Az hagyján, hogy jó előre elkötelezték magukat a mellett a filmalkotókat alaposan felbosszantó lépés mellett, hogy az idei produkcióikat egyszerre mutatják be moziban és az HBO Maxen - ezzel pedig alaposan aláaknázva ezek mozis szereplését. A Dűne sem képez kivételt ez alól, így sokan lesznek, akik nem úgy és nem olyan körülmények között látják majd a filmet, ahogy azt Villeneuve szeretné. Ennél is homlokráncolóbb az a döntés, amely a film forgatásához és prezentációjához kapcsolódik. A rendező mindig is azt hangoztatta, hogy csak úgy volt hajlandó elvállalni a sci-fi rendezését, ha ezt két részben teheti meg, mivel a Dűne története túl komplex ahhoz, hogy egyetlen masszív filmben meséljék el. A Warner ebbe belement, ám a két filmet mégsem egyszerre forgatták le, pedig sokkal költséghatékonyabb lett volna, ha a felépített díszleteket és az elkészített kosztümöket, eszközöket nem kell a két forgatás között súlyos pénzért raktározni, illetve a színészkoszorúval sem kell logisztikázni azon, hogy ki mikor tud visszatérni a folytatásra, ami... nos, még nem kapott zöld utat. A stúdió ugyanis az első rélsz fogadtatásától teszi függővé, hogy lesz-e második rész, és a fenti körülmények egyáltalán nem annak kedveznek, hogy ez elkészülhessen. De a legnagyobb bűnük az, hogy a film marketingjében teljesen eltitkolják azt, hogy ez csak egy első rész. Hogy fog felállni az egyszeri néző a feliratoknál, mikor rádöbben arra, hogy csak egy fél filmet kapott?

Sajnos azonban nem csak a stúdió hibája az, hogy a Dűne valószínűleg nem nagyon fogja megtalálni a közönségét, Villeneuve ugyanis egyszerre akart mesélni a tömegeknek és a hardcore rajongóknak, no meg magának is. Nem véletlen, hogy az alapműbe megannyi alkotónak beletörött már a foga David Lynchtől Ridley Scotton át Alejandro Jodorowsky-ig: Frank Herbert regényére (és annak folytatásaira) a sci-fi rajongók Szent Grálként tekintenek, és ők bármiféle módosítást, eltérést és egyszerűsítést kivont kriszkésekkel fogadnának, ugyanakkor mérhetetlenül vágynak arra, hogy a mű világa megelevenedjen a számukra. Igen ám, de eredeti formájában a Dűne szinte adaptálhatatlan, és hogy monumentalitása visszaköszönhessen, ahhoz Villeneuve-nek is számos kompromisszumot meg kellett kötnie.

Igen, a történet leegyszerűsödött: a császár csupán említés szintjén van jelen a filmben, a Fűszer már-már absztrakt működése egyáltalán nincs kihangsúlyozva (úgy tekinthetünk rá, mint üzemanyagra), a politikai harcok pedig szellős ecsetvonások formájában kerülnek felvázolásra csupán. Ezzel egyébként nem is lenne baj: a rajongók oda tudnák képzelni a háttérbe a lore-t, a nézők pedig nem akadnának fenn a történések bonyolult hálózatán. Igen ám, de ezzel párhuzamosan Villeneuve nem tette megélhetővé a történéseket, nem lehelt filmvászonhoz illő életet a karaktereibe, mintha félt volna attól, hogy ha kicsit is kihangsúlyozza a humánumukat, akkor azzal durván megsérti a róluk kialakult képet.

Ezért aztán a legtöbb karakter patikamérlegen van kimérve, vagy szimplán csak kimérten viselkedik, hogy kizárólag funkcionálisan teljesítse feladatát. És ez nem az ő hibájuk, ugyanis Chalamet-tól és Isaactől kezdve a Paul anyját, Jessicát alakító Rebecca Fergusonon át a Harkonnen-szörnyeteg bőrébe bújó Stellan Skarsgaardig mindenki vaskosan ott van a vásznon, csupán burokban. Az a humor, ami az előzetesekben megjelent? Nos, annál a két momentumnál több nincs is a filmben. De nem csak ebből hiányzik az emberség, az élet. Mikor az Atreidesek megérkeznek Arrakisra, láthatunk egy óriási várost, illetve egy sornyi bennszülöttet - frement -, ahogy az új uralkodó házat köszöntik, de maga a város csak egy makett, egy üres díszlet, melynek élettel való feltöltésére egy percet se szán a rendező, így mikor később támadás éri, hát nagyon nem is érezzük a veszteséget. Van olyan karakter, akinél ez a hiány testközelből érezhető, ugyanis egyszer csak szőrén-szálán eltűnik a filmből: milyen dramaturgiai bukdácsolás ez?

Ellenben Paul vízióiból alaposan kivehetjük a részünket: ezek egy idővel redundánssá, kényelmetlenné válnak - főleg hogy egy-kettőt a történések fényében nehéz is értelmezni, mint ahogy a karakter is olyan, mintha készen érkezne - pedig vele kapcsolatban Villeneuve azt mondta, hogy a Dűne egy felnövés-történetet mesél el. A film elején átesik ugyan azon az ikonikus szertartáson, ami arra mutat, hogy többre hivatott, mégis olyan magától értetődő módon simul bele a kiválasztott szerepbe, mintha ez semmilyen konfliktust nem okozott volna nála.

Lehet, hogy mindezzel a folytatásban konfrontálódnánk (mint ahogy az a felszívódott karakter is abban kerül elő), de vajon eljutunk-e odáig? Mi mindenkit arra biztatnánk, hogy a lehető legnagyobb vásznon nézze meg a Dűnét, a film képi világa, megvalósítása ugyanis monumentális: díszletei, hajói, eszközei baromi izgalmasak, a vágás, a fényképezés, a zene - úristen, az a zene! - fenomenális, csupán az összkép olyan, mint egy tiszteletteljesen, nagy műgonddal felmondott, de nem értelmezett és érzelemmel felvértezett királydráma.

---

A Dűne (Dune, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2021. október 21-től látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.