Szárnyas fejvadász 2049 - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

2049, Kalifornia. Az ember sikerrel járt: miután megölte Istent, megölte a Földet is, a romokat pedig hátrahagyta a lassú enyészetnek, no meg saját teremtményeinek. A Földön még mindig bujkálnak replikánsok, és a levadászásukat továbbra is szárnyas fejvadászokra bízzák. K ügynök (Ryan Gosling) is ilyen, ám legújabb, egyszerűnek tűnő megbízatása nyomán egy olyan rejtélyre bukkan, amely nem csupán egy 30 éve szökésben lévő "kollégához", Rick Deckardhoz (Harrison Ford) vezeti el, de mindent megváltoztat, amit a világról tudni vélt.

A Szárnyas fejvadász elképesztő utat járt be. Fogantatásakor nemszeretem gyermek volt, akinek évek, évtizedek kellettek ahhoz, hogy kinője csúf gyermekbetegségeit - többek között Harrison Ford enervált narrációját -, hogy ezáltal a művészeti és gazdasági katasztrófából igazi mesterművé érjen. De még a legtökéletesebb változatot, a 10 évvel ezelőtt megjelent Végső vágást látva sem vettük komolyan azt, amit az eredeti filmet rendező Ridley Scott épp abban az évben erősített meg, azaz hogy ezt a történetet folytatni lehet.

Vagy legalábbis folytatni kéne. Mert ahhoz túl komplex, túlságosan introvertált és törékeny. Egyszeri, élő-lélegző kincs, ami mai körülmények között megfulladna.

És jött Denis Villeneuve, kinek filmográfiája az Oscar-jelölt Felperzselt föld óta makulátlannak mondható, hogy próbát tegyen a lehetetlennel. Még az Érkezést látva is arrogáns tettnek tűnt, valóságos blaszfémiának. Ő maga is ellenezte, aztán kézbe vette az eredeti filmet író Hampton Fancher és Michael Green (Logan - Farkas) közös forgatókönyvét, és hirtelen megváltozott a véleménye a dologról. Olyannyira, hogy a dédelgetett Érkezést is korábban be kellett fejeznie ahhoz, hogy rávethesse magát a projektre.

Arra a projektre, melynél kockázatosabb, bevállalósabb stúdiófilmet talán még nem láthattunk A mennyország kapuján innen és túl, a Szárnyas fejvadász 2049-et ugyanis egyáltalán nem érdeklik korunk elvárásai. Jó, persze, Ryan Gosling szerepeltetése nézőcsalogató tényező lehet, a látványos sci-fi ígérete pedig szintén kinyithat néhány pénztárcát, ám ez a film igazából megállt az időben, és téged is arra szólít fel, hogy állj meg, és nyisd ki a szemed.

Az idő több szempontból is kritikus szerepet játszik ebben a filmben: a narratíva az első rész óta eltelt 30 év változásait állítja szembe azzal a kriptába zárt statikussággal, amelynek köszönhetően voltaképp semmi sem változott - a technológiai fejlődésén túl -, csak sokkal betegebb, sokkal szomorúbb lett. A masszív játékidő és a film büntetően lassú tempója pedig a széthullott világ szédítő epikusságát borítja be olyan fojtogató atmoszférával, amit beszívva a néző is kizökken az időből.

Olyan ez a film, mint egy szeánsz, amely egy olyan meditatív folyamatot indít el, amelyben az észlelés és érzés hatványozódik: ha nem veszed fel a ritmusát, akkor életed egyik legrosszabb élményében lehet részed. Ha viszont ráérzel annak a lassan pulzáló tempójára, ha hagyod, hogy a cselekmény finoman megfogja a kezed, és végigvezessen a méltóságteljes meglepetésekkel, felvetésekkel, ígéretekkel és elvárásokkal teli útján, akkor frenetikus élményben lesz részed.

És emiatt hálával tartozunk Denis Villeneuve rendező önuralmáért, Roger Deakins operatőr varázslatos montázsaiért, Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer szuggesztív zenéjéért, az elképesztően realizált, nálunk forgatott, mégis brutálisan idegennek tűnő világért, de mindenek előtt Harrison Ford jelenlétéért, kinek nem mellesleg van egy olyan kiszabott erős jelenete, melyben minden benne van, amit a színjátszásról tudni érdemes. Érezte, hogy olyan történet részese lehet, melybe mindent bele kell adnia. Nemcsak neki, de neked, a nézőnek is. Hidd el, érdemes.

A Szárnyas fejvadász 2049-et október 5-től játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.