Dark Souls III - Kritika

Ezernyi világ gyűrűbe hajtott maradványa. Roskatag, kopott kövezetű utak, amik vakmerő merészséggel szaladnak a semmibe. Letűnt korok rég halott isteneinek templomai dőlnek egymásra, vak ablakszemekkel hunyorogva meg az alant tátongó végtelen mélységet. Elfedett kúriák, kibelezett kastélyok, hamuba fúlt utcák és rompiszkos terek… és mind fölött a fekete íriszű, vérben úszó nap.

Újra és újra lenyűgöz az a kreativitás, amivel a From Software művészei képernyőnkre bűvölik egy haldokló világ nyomasztó képeit, ám a Dark Souls III második és egyben utolsó letölthető tartalmával a készítők önmagukon is túltesznek. A The Ringed City minden, ami eredetivé tette a Souls-szériát és még annál is valamivel több… méltó záróakkordja egy borzongatóan gyönyörű, disszonáns szimfóniának.

Tudott, hogy a Souls-játékok (és kérlek, nagyvonalúan csapjátok hozzá a Bloodborne-t is) rendre rideg könyörtelenséggel taszítják át a játékost a borzalmak küszöbén, mindenféle oktatás vagy útravaló nélkül, hadd találja csak meg ő maga az ösvényt az első tábortűzig. Ám ezúttal az a bizonyos tábortűz jóval messzebb lesz, mint ahogy azt eleddig megszoktuk és az eddigieknél könyörtelenebb rémek seregén kell átverekednünk magunkat, hogy elérjük azt – ez pedig nagyjából be is lövi a kihívás mértékét, amit a The Ringed City támaszt felénk.

Itt nem pusztán arról van szó, hogy az ellenfelek – a nyüszítve vonagló árnyakat idéző lidérc, a fonatokból álló óriás, vagy a nap véres inverzét mellkasán villogtató, irdatlan méretű lovag, hogy csak párat említsek – keményebbek, gyorsabbak, vagy kiszámíthatatlanabbak lennének, mint a korábbi részek borzalmai. Még csak nem is arról, hogy a magasban aranyszín szárnyakat bontó, furcsán idegen, érinthetetlen angyalok lopakodásra kényszerítenek minket egész a történet végéig. Sőt, még csak nem is az egyre mélyebbre csábító, szinte kiszámíthatatlan, megnyomorodott város omlatag ösvényei és zegzugai lesznek azok, amik a legnagyobb kihívást jelentik.
A kihívás – és egyben a DLC igazi csemegéje –, azokban a vadonatúj játékmechanikákban rejlik, amik még a rutinosabb játékosokat is új taktikák kiötlésére kényszerítik majd. Persze ne gondoljunk itt játékidegen megoldásokra, vagy forradalmi újdonságokra. Annyiról van szó csupán, hogy a fejlesztők elővettek mindent, ami jó és izgalmas volt az előző részekben, és tekertek rajta egyet. A szokottnál többször vagyunk hát kénytelenek a terep adottságait használni, vagy éppen nagy kockázatot vállalni a győzelem reményében – márpedig ha sikerül felvennünk ezt az új ritmust, kiválóan fogunk szórakozni és a sikerélmény szavatolt.

De nem csak a játékmechanika és a grafika nyúl vissza a Dark Souls legemblematikusabb elemeihez. A történet, ami csendesen, szinte megfoghatatlanul, a maga módján mégis nyomasztó intenzitással vonul végig a sorozat részein, most csúcspontjához érkezik. Anélkül, hogy rútul belerondítva mások szórakozásába mesélnék a részletekről, elmondhatom, hogy rég feszegetett kérdések találnak válaszra, meglehet, az eddigiekhez hasonló enigmatikus módon. Különösen az előző sztori DLC, az Ashes of Ariandel üressége után üdvös ez a jóval vaskosabb történet… hiányában elnyűtt szőnyeg gyanánt függtek volna az elvarratlan szálak a máskülönben epikus történet végén.

A kiegészítő a számos új szörnyeteg és holmi mellett négy új, meglehetősen egyedi főellenfelet mutat be – merem állítani, talán hosszú idő óta a legjobbakat, amivel találkozhattunk, igaz, nem feltétlenül újszerűségük, mint inkább ötletességük okán. Ahogy a csomag többi része, ők négyen is a Dark Souls fundamentumából építkeznek, persze jócskán felfűszerezve az ismert receptet. A legfőbb ellenfél pedig egyenesen mindenek gyökeréhez nyúl vissza… de engedtessék meg nekem, hogy pontos kilétéről ne beszéljek, remélvén, a többi rajongónak is éppen olyan örömet fog okozni a vele való találkozás, mint okozott nekem.

Ha mindenképpen fel kellene rónom valamit a DLC rovására, az bizony a kapkodás érzete lenne. Mindjárt meg is magyarázom, hogy mire gondolok. Nyilván egy kiegészítő tartalom nem lesz olyan hosszú, mint az alapjáték maga, de a The Ringed City-be annyi újdonságot erőltettek bele a készítők – vélhetően az emlékezetes végjáték reményében –, hogy egyszerűen nincs idő kiélvezni őket. Mire megszoknánk és megkedvelnénk egy-egy új játékmechanikát, máris haladnunk kell tovább a következő megmérettetés felé. Ez persze felfogható pozitívumként is… én mégis valahogy keserű utóízzel a számban álltam fel a konzol elől, talán mert éreztem, hogy egy nagyszerű sorozat utolsó gondolatai voltak ezek, vagy talán, mert szerettem volna egy ilyen ötletektől hemzsegő, és vélhetően soha el nem készülő negyedik részt. Mindenesetre nagy kár érte… boldogan töltöttem volna még egy kis időt itt, mindenek végén.

A The Ringed City DLC március 28-án jelent meg a Dark Souls 3-hoz PC-n, Xbox One-on és Ps4-en. Mi a Sony konzolján teszteltük.