Dark Souls III - Kritika

Cikkünk nem tartalmaz spoilereket sem a történettel, sem a helyszínekkel, sem a főellenfelekkel kapcsolatban.

A From Software kis túlzással a semmiből szedte elő a Demons’ Soulst; persze volt annak is előzménye, de a King’s Field-széria inkább aljas volt, mint kemény, de fair – és minden más téren is korai vázlatnak tűnik a mestermű mellett. És amit a Hidetaka Miyazaki által vezetett csapat alig hét esztendeje megalkotott, abból mára az egyik legnépszerűbb játéksorozat vált, melynek mellékszála, a Bloodborne a PlayStation 4 legjobb exkluzív játékává tudott válni. A második rész – az egyetlen, melyben Miyazaki nem volt nyakig benne – sok rajongó szemében kis visszalépés volt. Na ők megnyugodhatnak, a Dark Souls 3 sok tekintetben visszatér az alapokhoz, és egyfajta összefoglalásként, sok nosztalgikus pillanatot is hozva zárja le minőségi módon az ötrészessé vált trilógiát.

Akik bármelyik korábbi résszel megküzdöttek, és győztesen kerültek ki a viadalból, otthon fogják magukat érezni – akinek viszont ez lesz az első Souls-élménye, annak minden bizonnyal eleinte tömény lesz a komorság és a világvége-érzés. Igen, míg más játékok robbanásokkal és drámával mutatják be, hogy milyen maga a világvége, vagy sötét humorral tálalják a posztapokalipszist, addig a Dark Souls mindig is a világ tényleges végét követően játszódik. Az összeomlóban levő, időtlen idők óta elhagyatott templomok, a gigantikus épületek maradékai, a hatalmas kazamaták mind-mind egy csodás korról mesélnek, olyan időszakról, melynek végét és bukását is elfelejtette már mindenki. Rémálmokból előlépett lények és félőrülten imádkozó vallási fanatikusok népesítik be a világot, amelyben mi is egy senkit irányítunk. A semmiből jövünk, és nagyjából oda is tartunk, de ha törik, ha szakad, most felderítjük Lothric egykori királyságának maradékát, és megöljük a Zsarátnokurakat.

A Dark Souls mindig is világot épített, és környezetével mesélt, mintsem hagyományos módon akart volna sztorizgatni, és ez most is így van. Karakterek és események és fordulatok helyett hangulat van, állandó és sötét és reménytelen hangulat. A játék minden porcikájából sugárzik valami sötét, masszívan embertelen, kegyetlen érzés, minden helyszín új módon borzongatja meg az embert. Előző cikkemben is említettem pár hangulati elemet, de tényleg irigylésre méltó a grafikusok bizarr elméje. Vérző szobrok, hullákból formázott falak, karóba húzott gyíklényekkel szegélyezett területek, látszólag ima közben meghalt zarándokok tömegei, sikító szél által vérfagyasztóvá tett rozoga hidak várnak mindenütt. Egyszerűen elképesztő látni azt a kreatív erőt, ami egy rég elpusztult, eónok óta az enyészet által rágott birodalmak kidolgozásába ment bele – tényleg minden egyes pillanatban a képernyőn van valami nyugtalanító apróság, valami kitekert dolog.

És akkor még a szörnyekről nem is beszéltem, pedig aztán ők is megérnek pár szót. Még a szimpla zombiszerű lények is hajlamosak egy üvöltéssel megijeszteni az embert, de ez még csak a kezdet, sokkal szörnyűbb dolgok lapulnak Lothric mélyén – és persze tornyainak gótikus csúcsain is. Óriási, szőrrel borított emberarcú pók, kőgólemre hasonlító, de feje helyén hatalmas kezet hordó bestia, vonagló férgekből álló kutyaszerűség, billoggal és életerőnket lopó lámpással mászkáló kámzsás szörnyeteg, lassan, zsolozsmázva vonuló papok, akik közeledtünkre hatalmas fabunkót rántanak, undorítóan puhának tűnő világtalan, dagadt lábasféreg – szinte már örül az ember, amikor egy egyszerű élőhalott lovag vagy szakadt, egykor gyönyörű ruhát viselő papnő végez vele.

Maga a világ nem annyira változatos talán, mint a szinte félóránként új környezetet mutató Dark Souls 2-ben, de a pályatervezés annyira zseniális, a szörnykínálat olyan széles, hogy ezzel az ember nem foglalkozik. És bár ugyanaz a motor dolgozik ez alatt is, mint ami a Bloodborne-t hajtotta, az technikailag azért jobban nézett ki, kidolgozottabb volt – igaz, itt több a nagyobb tér, monumentálisabb minden, talán ezért a különbség.

A harcrendszer nem sokat változott, ismét a minden cselekedetünkhöz szükséges stamina okos beosztása a kulcsfontosságú elem. Az, hogy minden ellenfelet, minden fegyvert és varázslatot kitanuljunk, és mindig csak annyit tegyünk meg, amennyi még belefér. Noha a Dark Souls 3 összességében könnyebb lett minden korábbi felvonásnál, az nem változott, hogy a játék azonnal megbüntet, ha lehetőséget adsz neki. A legrosszabb, ha elbízod magad – ilyenkor szinte azonnali a durva sérülés, vagy akár a halál. Akkor is, ha 50 óra játékidőt követően térsz vissza az első területre; akkor is, ha az adott lényből több százat leöltél már. A harcról, az induló kasztokról és minden alapvető információról írtunk egy külön cikket is.

A második részben ugye ki lehetett tisztítani a pályákat, e téren is az első Soulsokhoz tér vissza a legújabb: bármennyi ellenfelet is ölünk meg, minden pihenés azonnal újjáéleszt mindenkit, tehát sosem lesz nyugtunk, még a töviről-hegyire kiismert, ezerszer bejárt pályákon sem. Igaz, előbb-utóbb már nem kell a kitanult ösvényt koptatnunk, hisz a játék (a legelső területet követően) ismét egy hatalmas, összekapcsolt járatkomplexumból állt. Amint sikerült elérnünk egy új tábortűzhöz, jó eséllyel meg tudunk nyitni néhány rejtekutat, be tudunk üzemelni egy liftet, vagy szimplán ki tudunk nyitni egy ajtót, amivel hatalmas levágásokat tudunk megnyitni. Néha áll-leejtősen zseniálisak ezek a megoldások, van olyan helyszín, ahol új tábortűz nem is nyílik meg, csak négy-öt ilyen új utat tudunk megnyitni, így jutva folyamatosan egyre előrébb.

Noha a kisebb-nagyobb játékmenetbeli változások ellenére (ezeket is külön cikkben gyűjtöttük össze) a harcok nagyjából ugyanabban a taktikus mederben zajlanak, mint eddig, egy dolog sajnos nem jó irányba változott. Ez pedig az az érzés, amit csak a Dark Souls adott meg, a diadal érzete, amikor sok-sok kegyetlen kudarc, majd majdnem-siker után végre sikerült leküzdenünk egy főellenfelet, vagy csak szimplán elérni a következő tábortűzhöz. Az ember összeszorította a fogát, de csakazértsem hívott be szövetségeseket, csakazértis nekiment húszadszorra is valamelyik lénynek, és éppen ezért a győzelem olyan őszinte érzelmeket kavart fel, amit semmi más program még csak megérinteni sem tudott.

Az egy dolog, hogy nagy átlagban a lényeknek kevesebb az életereje, mint eddig, rengeteg más, néha nem is feltűnő módon lett áramvonalasabb, könnyebb a játék. Ezekről is külön cikket kanyarítottunk, hogy ne ez az írás nyúljon végtelenre, itt most térjünk ki csak a főellenfelekre. Ezek kinézetükben, ötleteikben, kreatív halálosságukban most is nagyszerűek – de aki a korábbi részekkel játszott, annak feltűnik majd, hogy átlagban nem 8-10 próbálkozás kell ahhoz, hogy kiismerjük őket, hogy egyáltalán eszünkbe juthasson, hogy akár győzhetünk is, hanem már a második nekifutásnál komoly esélyünk van a győzelemre. Sőt, három olyan lény is volt, akit első találkozásunkkor tudtam megölni – soha korábban ilyen nem volt a sorozatban! És akkor a kooperatív harcokról nem is beszéltem; egy, vagy akár két társsal az oldalunkon minden lény nevetségesen könnyű lesz. (Hogy félreértés ne essék: ezeket a jelzőket az általános Dark Souls-szinthez mérem; egy átlag RPG-hez vagy külső nézetes akciójátékhoz képest a Dark Souls 3 továbbra is egy kőkemény, hibát nem tűrő szörnyeteg!)

Nagyon sokat töprengtem azon, hogy milyen pontszámot adjak a Dark Souls 3-nak, nem volt egyszerű döntés. A világ, az ellenfelek, a hangulat, a pályatervezés mind-mind példaértékű, lenyűgöző mestermunka. A harc lényegesen nem alakult át, bár a változások azért jót tettek neki. Egy kicsit kisebb a világ, az első végigjátszás igen ráérősen, végig kooperatív társak nélkül sem tartott 40 óráig (37 körül lett vége az utolsó főellenfélnek), igaz, ezt tippem szerint minimum megduplázom még New Game Plus nekifutással, PvP-vel és persze minden titok felkutatásával (aztán jöhetnek a DLC-k!). És titok bőven van, a 19 főellenfélből csak tízet kötelező leverni, a többi opcionális.

Az, hogy a játék könnyebb lett, tényleg elvett a varázsából kicsit – egyszerűen nem lehet annyira örülni a sikernek, ha az ember érzi, hogy ennek nem szabadott volna ilyen könnyen az ölébe pottyannia. Végül aztán egy ötfős, kaotikus, de mégis fantasztikusan élvezetes multiplayer ütközet győzött meg arról, hogy a játék megérdemli a 9 pontot és az ezzel együtt járó értékelést – egy másik játékosnak segítettem megtisztítani egy várat, amikor váratlanul megjelent két támadó, majd az ő megérkeztük nyomán még egy védelmező szellem csatlakozott be a csatába – ami egyébként egy szörnyekkel teli teremben zajlott.

A Dark Souls 3 PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg, mi az utóbbi verziót teszteltük.

A játékmenet alapjairól, az induló kasztokról, a varázslathasználatról és minden olyan dologról, amellyel első nekifutás előtt nem árt tisztában lenni, itt írtunk. Elsősorban újoncoknak vagy nagy kihagyás után a sorozathoz visszatérőknek ajánljuk, de az FP-ről, Emberről és a szentélyről a veteránoknak is érdemes olvasnia.

És ha már veteránok, nekik ma két extra cikkel is készültünk: az egyikben a játékmenetben bekövetkezett nagy változásokat szedtük össze, a másikban pedig arról írunk, hogy miért és hogyan is lett könnyebb a játék az elődökhöz képest.