A vörös teknős - Kritika

Ha valaki megpróbálná összefoglalni, hogy miről is szól A vörös teknős című animációs film, egy bekezdésnél többre nem lenne szüksége – sokkal inkább a látvány által kiváltott érzelmekről szól az egész, mintsem valami konkrét útról, kalandról, esetleg elénk tett nyilvánvaló tanmeséről. Már csak azért is, mert a zenén kívül legfeljebb egy-egy dühös kiáltás vagy önfeledt nevetés hangzik el – szó, neadj’ isten párbeszéd egyáltalán nincs A vörös teknős 80 perce alatt.

A film leginkább valami ősi tengerjáró nép mitológiája feldolgozásának tűnhet; bár a valóságban nem volt ilyen legenda, az egész terv a korábban sok elismerés mellett egy rövidfilmjével Oscar-díjat is bezsebelt Michael Dudok de Wit fejéből pattant ki egy trópusi nyaralás során. Az első percek még veszélyes kalandokat sejtetnek: egy férfi hánykolódik az óceánban, vihar által korbácsolt hatalmas hullámok kínozzák, minduntalan a felszín alá lökve. Nem tudjuk, ki ő, nem tudjuk, honnan jött és hová tartott – itt és most az életéért küzd, mégpedig sikerrel. Egy apró szigetre sikerül végül eljutnia, ahol a „szokásos” hajótörötti dolgokkal (élelemkeresés, házépítés, felderítés) nem, vagy csak alig foglalkozik, szinte azonnal tutaj-építésbe kezd, menekülésbe fog.

Nem ismerjük meg gondolatait, afféle monomán alaknak tűnik, akit csak az idillből való menekülés gondolata köt le – és ekkor merül fel bennünk először, hogy ez a film sokkal többről akar szólni, mint amit a vásznon látunk. Nem a minduntalan a semmibe vitorlázni akaró, majd hajóját vesztő ember a lényeg, hanem az, amit ezzel de Wit el akar mondani. Minden bizonnyal az én szegénységi bizonyítványom, hogy a film végére sem lett teljesen tiszta a metafora – néha fatalista kiáltványnak tűnik a film, máskor az álmokba menekülésről beszél, vagy az egyéni szabadságról, netán a szeretet és a megértő család fontosságáról.

Hamarosan kapunk egy másik szereplőt is, eddigi főszereplőnknek hamarosan társa… érkezik, ismét csak oly módon, amiről abszolút elhinném, hogy egy mikronéziai teremtésmítoszból származik. Kapcsolatukat szinte abszurdista módon leegyszerűsítve kapjuk meg, és a történet a továbbiakban is ugrál az abszolút realizmus (hogyan vágjuk fel kagylóval a halak hasát) és a nyilvánvalóan szimbolikus (például víz alatt játszódó) részek között.

Noha rengeteg helyen arról olvasni, hogy de Wit a Studio Ghiblivel együtt készítette az animációs mesét, amennyire utána tudtam nézni, a finanszírozáson, a tanácsadáson és Isao Takahata (a Szentjánosbogarak sírja és a Yesterday – Vissza a gyerekkorba remekművek rendezője) „kölcsönadásán” túl annyira nem folyt bele a legendás japán csapat a munkálatokba. Olyannyira nem, hogy a stáblistán jóval több magyar név bukkant fel, mint japán: a Kecskemétfilm Kft szakemberei több mint 50 percet animáltak a filmből, illetve a színezés teljes egésze is az ő feladatuk volt.

Mind a magyar, mind a máshonnan összeszedett grafikusok és animátorok munkája egyébként fantasztikus minőséget képvisel, elképesztő erővel rendelkezik néhány jelenet. Amikor hősünk beszorul egy vízalatti barlangba, szinte megáll az ütő a nézőben; amikor pedig megérkezik egy szökőár, és szinte eltörli a szigetet, az bizonyos tekintetben hatékonyabban van bemutatva, mint ahogy azt mondjuk A lehetetlenben is láthattuk élő szereplőkkel és rengeteg CG-vel. Annak ellenére is így van ez, hogy míg mondjuk az állatvilág realizmus felé törekvő kidolgozást kapott, addig pont az emberek elnagyolt arcvonásokkal, pontszemekkel, szögletes orral rendelkeznek.

A vörös teknős 2017. januárjában debütál a magyar mozikban, illetve most hétvégén látható a Mozinet Filmnapok keretében.