Csuklyások - BlacKkKlansman - Kritika

Spike Lee először 1989-ben küldte el úgy igazán melegebb éghajlatra a fél világot - egészen pontosan Brooklyn egy bizonyos szegletét, melyben zsidók, digók és fekák egyaránt egymásnak feszültek egy különösen forró napon. A Szemet szemért egyik kulcsjelenetében nem volt rest felsorakoztatni a karaktereit a kamera előtt, hogy mindenki mondja el szépen, hogy ennek meg annak miért a kurva anyját. Ez a húzás annyira bejött a direktornak, hogy később Az utolsó éjjelben is megismételte, csak a merítés lett valamivel nagyobb. Akkoriban úgy éreztük, hogy Lee már kiadta minden dühét, ezért onnantól inkább zsánerfilmekre szakosodik, de ezek vagy nem sikerültek túl jól (Oldboy), vagy nem tudta magát teljesen megtagadni bennük (A belső ember), ami nem is feltétlenül baj, hisz egy szerzői filmes arról ismeretes, hogy mindenhol otthagyja a kézlenyomatát.

Inkább azzal van a baj, hogy Lee kézlenyomata az elmúlt évtizedek során kezdett ráncossá és halovánnyá válni, ő maga pedig elsősorban már nem a filmekkel keltett feltűnést, hanem a magánéletében, mikor olyan kollégákkal akasztotta össze a bajszát, mint Charlton Heston vagy Clint Eastwood. Szóval szüksége volt már egy igazán tökös filmre, mellyel a rajongóit is kielégíti, a filmkedvelőket is kényezteti, sőt még az ellenzőit is meglepi. Előzetes jelentések alapján a Csuklyások lehetett volna ez a film, és erről mi is hasonlóan vélekednénk, ha végül nem nyomná (majdnem) agyon az, hogy Spike Lee végül nem tudta megállni, hogy népnevelő szándékkal ugyan, de ne küldjön el megint mindenkit az anyjába.

Pedig a csöppet sem visszafogott kinyilatkoztatások között tényleg el van rejtve egy jóféle zsarufilm, egy olyan, ami saját koráról - a vietnami háború által felzaklatott Amerikáról - legalább annyit elmond, mint a jelenünkről. Főhősünk, Ron Stallworth (John Davis Washington - Denzel Washington fia, akinek csupán a hangja emlékeztet az apjára) kezdő zsaru, aki van annyira magabiztos, hogy hirtelen felindulásból bejelentkezzen telefonon a Ku Klux Klán helyi egységéhez, hátha be tud épülni. Igen ám, de Ron fekete, ezért szüksége lesz egy fehér helyettesítőre, aki személyesen képviseli majd az érdekeit. Flip Zimmerman (Adam Driver) eleinte vonakodva teljesíti a feladatot, de mikor megtapasztalja, hogy a klántagok mindenkit szívből gyűlölnek, aki nem a Fehér Amerika fia vagy lánya, és gyűlöletük mögé még ideológiákat is gyártanak, zsidó révén ő is egyre jobban belelovalja magát a küldetésbe. A beépülés pedig olyan jól sikerül, hogy embereink hamarosan már a klánvezető David Duke-kal (Topher Grace) is kapcsolatba lépnek, sőt azt is kiderítik, hogy a klántagok merényletre készülnek egy fekete gyűlésen.

A Csuklyások akkor működik a leginkább - mi több, akkor kiválóan működik, mikor a nyomozás abszurditását hangsúlyozza: Flip az, aki élőben képviseli Ront, amíg az telefonon beszélget a klántagokkal, ezért aztán kénytelenek mindent tudni egymásról, kvázi egy emberré válni, ez pedig a nyilvánvaló faji különbségek mögött nem csupán bonyolult feladat, de számos poénnak is remekül megágyaz. A Csuklyások a "beépített zsaru" történetek közhelyeivel is ügyesen játszik: bevetései során Ron összejön egy fekete mozgalmi vezetővel (Laura Harrier a Pókember: Hazatérésből), aki előtt persze titkolnia kell valódi kilétét, és a páros inkognitójának titokban tartása természetesen hoz egy-két izgalmasabb pillanatot is, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon.

Lee a 70-es évek popkultúráját is ügyesen kelti életre, méghozzá úgy, hogy egy kvázi laikus se érezze magát elveszettnek. A gondok igazából a keretekkel vannak, melyek egyszerűen túldimenzionáltak: a történet némi túlzással Ádámtól és Évától veszi kezdetét, egészen pontosan az amerikai polgárháborútól, hogy aztán a jelenünkben, Trumppal és egy recens merénylet képsoraival fejeződjön be. Pedig mi enélkül is értenénk, hogy a film azt akarja mondani, hogy a régmúlt és a múlt problémái még ma is aktuálisak; elég lett volna utalni arra, hogy Trump választási kampányának jelmondatát a Ku Klux Klán is használta már, nem kellett volna ezt kvázi a kamerába nézve körberakni felkiáltójelekkel. Mert azáltal, hogy a film helyenként úgy tekint a nézőkre, mint birkákra, akiket terelgetni kell, és akik úgy isszák a rendező szavait, mintha a próféta beszélne belőlük, a benne rejlő üzenet is sérül, idővel pedig egyszerűen terhessé válik.

---

A Csuklyások - BlacKkKlansman szeptember 27-től látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.